Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

VÁROS

szimmetriáját, méltóságteljes mozdulatlanságát: a párkányzat és az erkélyek görbületeivel, hullámosításával, kiszögellésekkel, rizalitokkal elevenné, mozgalmassá tette a homlokzatot. Ugyanakkor bőven alkalmazott tekervényes-indás, floreális vagy geometrikus díszítőelemeket, a kor dekoratív művészetének vagy az újonnan feltárt népi hagyománynak megfelelő ornamentikát. A látványnál talán fontosabb, hogy a szecesszió egyre inkább élt a funkcióhoz illő szerkezeti változtatásokkal, a belső térképzés funkcionális megoldásaival, s az épület szerkezetiségét a külső formában is megmutatta. A szerkezeti áttekinthetőséget az őszinteség jelének tartotta és fokozatosan érvényre juttatta. Idéztük már Otto Wagnert, sorakoztassuk mellé Berlagét: „Manapság a művészetben is a hazugság lett a szabály... Nekünk, építőművészeknek ismét fel kell derítenünk az igazságot, azaz ismét meg kell értenünk az építőművészet lényegét", s ez: „a konstrukció".

64 — És hivatkozzunk még az egyik első nagy újítóra, Van de Veidére is: „Minden tárgy formáját és szerkezetét legszigorúbban elemi logikája és létjogosultsága értelmében ragadd meg!"

6 A kifejlett szecesszió legfőbb elve tehát az emberi szükségletet kielégítő létjogosultság, vagyis a funkcionalitás volt, ám nem a használati célszerűségre redukált racionalizmus, hanem a funkciót betöltő tárgy művészi megformálása. Ezt az elvet szolgálta a külső felület, a belső tér kiképzése, a változatos külső és belső díszítés, minden épületelem és lakberendezési tárgy gondos, lehetőleg kézműves munkával való művészi elkészítése. A homlokzat, a párkányzat, a tető, az üvegablak, a bútor, a tapéta, a lámpa, a kilincs, a rács műalkotás volt, s a ház, a lakás pedig a műalkotás teljessége: Gesamtkunstwerk. Ebben rejlett kiáltó ellentmondása is. A hagyományból kivonuló „új művészet" apostolait a szociális javítás jó szándéka töltötte el, ők az életet akarták a művészettel áthatni, mindenki életét, ámde kézműves finommunkára, műalkotásra, környezetszépítő Gesamtkunstwerkre csak a gazdagoknak tellett, ilyesmihez csak a vagyonos és műértő nagypolgárnak, a jómódú művészértelmiségnek volt érzéke, igénye. A historizmus korának súlyos, terjedelmes, faragott bútorokkal, függönyökkel, kárpitokkal zsúfolt enteriőrjét már a szecesszió fellazította. A szecessziós bútor egyszerűbb, kecsesebb, a funkcióhoz alkalmazott. A belső térképzés és a lakberendezés gyökeresebb átalakítása azonban a 20. század első évtizedének vége felé, a modern építészethez való átmenet során hódított tért, elsőként a villaépítészetben, mind Bécsben, mind Budapesten. Ebben az évtizedben az érett szecesszió az építészeti gyakorlatban is, egyes művészek életművében (Wagner, Hofmann, Loos vagy Lajta) is tisztuló folyamatossággal megy át a premodern építészetbe, amelyben a leegyszerűsített, arányosan tagolt felület, a forma valóban alkalmazkodik a funkcióhoz és a szerkezethez, s az ornamentum is egyszerűsödik vagy egészen eltűnik, és átadja a helyét — egyeseknél rövidebb időre, a Bauhaus előfutárainál tartósan — a tisztán építészeti térképzés hűvös racionalitásá64. A szecesszió. Szerk.: Pók Lajos, i. m., 252-253. old. 65. Uo, 229. old.