Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)

N. KÓSA JUDIT Várostörténet: 1956 után

pi értékeink is áldozatul estek. A régi, még használható lifteket szétbontották — nem utolsó sorban azért, mert a liftcseréért többet számlázhatott a vállalat, mint a felújításért —, a „minden közös" hevületében lába kelt a házak díszeinek, ólomüvegablakainak, soha nem pótolható kovácsoltvas darabjainak. Elvesztek szobrok, míves századfordulós trafóházikók, utcabútorok, közműfedlapok: csupa olyasmi, ami a város múltjának elválaszthatatlan része volt. S hogy mindez valóban közügy lett, azt jól mutatja, hogy egyetlen ember lelkesedése, szívós munkája megdöbbentően rövid idő alatt mozgalmat teremtett. Ráday Alihály művészettörténész, a Alagyar Televízió operatőre „Unokáink sem fogják látni..." című televíziós műsora pillanatok alatt közüggyé tette a városvédelmet. Ráday elérte, hogy a polgárok odafigyeljenek azokra a jelenségekre, amelyek mellett addig csukott szemmel mentek cl, ésszerűséget kért számon a tervgazdaság irracionalitásán, fáradhatatlanul dolgozott a város megóvásáért, mégpedig úgy, hogy egyetlen hivatalos mozgalomhoz sem csatlakozott egy olyan korban, amikor mindig minden csak valaminek az égisze alatt működhetett. A Budapesti Városszépítő Egyesület — a „városvédő" nevet ugyanis ekkor még nem sikerült elfogadtatni — 1983. május 5-én alakult meg. A mozgalom résztvevői végigfényképezték, leírták a belső kerületek minden épületét, kiállításokat rendeztek, kezdeményezték a még fellelhető értékek megóvását és helyreállítását. Szinte jelképnek is tekinthető, hogy az általuk alapított díjat, a Podmaniczky-érmet elsősorban azok kapták meg, akik legszűkebb környezetükben, lakóhelyükön sikerrel akadályozták meg az intézményesült rombolást, óvtak meg pótolhatatlan értékeket.