Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)

N. KÓSA JUDIT Várostörténet: 1956 után

feljebb kamraszekrénnyel, szűkös konyhával ellátott lakótelepi lakások erre vajmi kevéssé voltak alkalmasak. Hogy a lakóteleppel együtt megjelent az önálló szociológiai jelenségként értékelhető „lakótelepi életforma" is, az a kortársak számára hamar világossá vált. Zalotay Elemér például már a hatvanas évek elején kidolgozta a később óriási vitát kiváltó szalagház tervét.'

0 A három kilométer hosszú, negyven emelet magas, 20 ezer lakásnak, így 70-80 ezer embernek helyet biztosító monstrum, melyet a Duna partján kellett volna felépíteni, az élet megfelelő színtere lett volna, a központi konyha és az étellift, a kollektív együttlét terei és a sportpályák, hobbikertek valódi várossá, a közösségi és az egyéni élet, a teljes emberi lét terévé tették volna a nevezetes szalagházat. A tervet — és az alkotót — ugyan 1965-ben elsöpörte a hatalom, tíz évvel később azonban már tagadhatatlan volt, hogy a lakótelepek újabb gondokat teremtettek a régiek helyébe. A Budapest című folyóiratban megjelent tanulmányban ismét kimondatott", hogy a mennyiségi lakástermelés minőségi lakáshiányt szült, s hogy megoldást csak az jelenthet, ha a lakótelepek alvóvárosokból olyan városias településekké válnak, ahol a polgár az alapvető szolgáltatásokat is megtalálja, mégpedig gazdaságos módon. A tanulmány tehát megfontolandónak tartja az úgynevezett üzemeltetett lakóházak kialakítását, a háztartási munkák együttes, közös eszközökkel történő végzését. (Tíz év azonban nagy idő. 1976ban az ötlet már nem több szép eszménél, ío. Miklós Gábor: Szalagháztól toronyházig {Népszobodság, 1993. május 8.) hiszen a háztartások zömében a hagyományos módszereket — a nagymosást, a parkettavikszelést, a jégszekrény használatát — már korábban felváltották a modern eszközök. A fejlődés 1956 és a hatvanas évek közepe között volt a leglátványosabb: a fővárosi otthonok lakói ekkor ismerkedtek meg a mosógépekkel, centrifugákkal, porszívókkal, padlókcfélőkkel és hűtőszekrényekkel.) A lakótelepeken, legalábbis a tervezés pillanatában, az ellátás továbbra is a hatalmas szupermarketekre, az egy tömbben megépített szolgáltatóházra épült, miközben a kiskereskedők és a maszek szolgáltatók a nyolcvanas évektől a lábas házak alsó szintjeit beépítve, a babakocsi-tárolókat, garázsokat kibérelve és üzlethelyiséggé alakítva, partizán módon tettek eleget áruikkal és szolgáltatásaikkal a piac igényeinek. Az ellátás esetlegessége egyébként is az egész korszakon végighúzódó gond. A kádári rendszer elosztó politikájának köszönhetően a vásárlóerő a hatvanas-hetvenes években jelentősen megnőtt, és így szembetűnővé vált, hogy bizonyos cikkek — háztartási gépek, bútorok, élelmiszerek, korszaktól függően mindig más és más —, melyeket a polgár megvehetett volna, hosszú éveken át hiánycikknek számítottak. Az állami kereskedelem egyébként is a rendszer egyik legérzékenyebb pontja volt, a pökhendi, figyelmetlen eladók, akiknek egyáltalán nem volt érdekük bármit is eladni, évtizedeken át a kabarétréfák céltáblájául szolgáltak, ám ettől még nem javult meg semmi. 1968-ban a fővárosi tail. Szinai János: Korszerű lakásforma — korszerű életforma (Bp., 1976. március)