Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)
N. KÓSA JUDIT Várostörténet: 1956 után
a helyzet, ami a csatornázottságot illeti. Jellemző, hogy amíg a vízcsőhálózat hossza 1950 és 1980 között csaknem megkétszereződött, a csatornahálózat csupán 65 százalékkal bővült. Fordtdatot a nyolcvanas évtized hozott, akkor ugyanis téllendült a csatornázás, és a hálózat hossza mintegy másfélszeresére nőtt. Mivel ebben az időszakban a vízellátottság fejlődése már nem volt jelentős, a víz-csatorna arány erőteljesen javult, bár még ma is vannak komoly hiányosságok a peremkerületekben és a budai hegyvidéken, ami komoly veszélyt jelent a híres budapesti barlangok karsztvizeire és a gyógyforrásokra. A gázszolgáltatásnál az 1959-es év tekinthető fordulópontnak, amikor ismertté vált, hogy Magyarországon jelentős földgázlelőhelyek vannak. Az 1960-as évektől megkezdték a gáz Budapestre szállítását, ahol kezdetben a városi gáz gyártásának alapanyagául szolgált. Ekkortól nyílt lehetőség a lakások gázfűtésére, ami a korábbi széntüzelésű kályhákhoz képest jelentősen csökkentette a fővárosi levegő szenynyezettségét. A gáz iránti igény azonban egyre nőtt. Alég a hatvanas években megkezdődött a fővárosi üzemek földgázra való átállása, miközben a lakosság igényeit az 1967-68-ban bevezetett emelt fűtőértékű gázzal igyekeztek kielégíteni. Ezt a többletet azonban az egyre növekvő kereslet hamar felemésztette, a városi gázt előállító gyárak berendezései pedig elavulttá váltak: végül az 1971-ben kezdődött földgázprogram keretében 1988-ig Budapest teljes gázhálózatát átállították földgázra. A fejlődést jól mutatja, hogy míg 1965-ben a btidapesti lakások 1,5 százalékában volt gázfűtés, addig 1993-ra ez az arány 57 százalékra nőtt. Ami a főváros villamosenergia-ellátását illeti, az ötvenes évek végén egyre sürgetőbbé vált a korszerűsítés, elsősorban az egyfázisú és egyenáramú hálózat felszámolása. A hatvanas években az igényeket egyre kevésbé a helyi, inkább az országos hálózat révén igyekeztek kielégíteni. Jelentős előrelépés volt a nagyfeszültségű alaphálózati transzformátorállomások kialakítása. Egyre korszerűbbé vált a hálózati rendszer is, a hatvanas évek közepére mindenütt megszűnt az egyenáramú és egyfázisú rendszer, és felszabadították a korábban zároltnak számító körzeteket is, ahol addig szinte semmilyen teljesítménynövelésre nem volt mód. A fejlődésre jellemző, hogy 1950 után tíz évenként mintegy 100 ezerrel nőtt a fogyasztószám az Elektromos Műveknél, s hogy a háztartások fogyasztása a kilencvenes évek elején már csaknem tízszerese volt az 1950-es évek elején mértnek. Az 1950 utáni időszak nagy változásokat hozott a közvilágítás terén is. A korábbi gázvilágítás szerepét átvette a villamos közvilágítás, a hatvanas években 65 ezerről csaknem 92 ezerre nőtt a lámpahelyek száma — ez az érték a kilencvenes években már meghaladta a 135 ezret. A hatvanas évektől ugyanakkor rendkívüli iramban megindult a korszerűsítés is: igaz, Budapesten szinte legendás volt, hogy a legfontosabb főútvonalakon néhány évtized alatt a fényforrások több generációja is váltotta egymást, miközben a külterületeken ugyanaz a néhány izzólámpa pislákolt.
