Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)

LACKÓ MIKLÓS A két világháború között

radote volt: a pesti slágerzene a húszas években még nagyjából tudatában volt annak, hogy nem kell „komolyan" venni. Gyenge zenei színvonalát csípős-humoros szövegei gyakran ellensúlyozták. A harmincas évek második felében a dzsessz egyes (már akkor elkopott) elemeiből, az érzelgős magyar „nótából" és a pesti operett stílusából egybeolvasztott újabb slágerzene már elveszítette ezt az „ártatlan romlottságot", s a maga áttételes módján plasztikusan tükrözte a politikai romlás jeleit. Lényegében a városi tömegkultúra kifejezője volt a 20. század új médiuma: a film. Az első világháború előtt cs alatt a főváros még számottevő filmgyártásnak adott otthont. Az összeomlás és a forradalmak után a filmgyártásban súlyos visszaesés következett be; fellendülést csak a hangos film megjelenése (s a gazdasági válság enyhülése) okozott. Tért hódított a hollywoodi amerikai film, s megismerhette a közönség az új francia film sejtelmes realizmusát. A harmincas évek budapesti (magyar) filmjének fő sajátosságát abban látjuk, hogy a fővárosi polgári, illetve polgárias rétegek életfelfogás és ízlésformák szerinti megosztottságát a maga módján kitűnően volt képes áthidalni: uralkodó műfajává a színészi játékra épülő vígjátékot tette, a korszak legjobb színészeit foglalkoztatta, illetve kiváló filmszínészeket fedezett fel (pl. Kabos Gyulát), s az urbánus polgáriasságot az „úrias" vidékicsséggcl ötvözte egybe. Néhány sikeres, tisztán „urbánus" kivételtől — Hippolit, a lakáj, Meseautó — eltekintve, szinte minden akkori magyar film voltaképpen polgári karrier- és persze egyúttal szerelmi történet (lényegében ennek keretében, ilyen áttételeken keresztül tükrözte a középrétegek súlyos anyagi helyzetét), de szálai jól beleszövődtek a vidéki földbirtokosélet, a kastély, az agrárvilág hanyatlásában ábrázolt, ugyanakkor a polgáriasság útjára térők számára optimista jövőt sugalló környezetébe. így vált kedvelt szórakozásává az egész pesti polgárságnak, függetlenül „úri" vagy zsidó származásától, majd egyre inkább a proletariátus kevésbé szegény, fiatalabb korosztályainak is. Az új háború közeledtével, majd kitörése után, és a zsidótörvények hatására a magyar filmtermés egy része mindinkább hozzáidomult a romló politikai közélethez. Az állam nagyobb szerephez jutott a filmgyártásban. A kiváló színészgárdát megőrizve, illetve némileg lecserélve, a filmtémák részben átalakultak: egyre inkább a fasisztoid áldemokráciát, az „egyszerű" ember problémáit ábrázolták, az úri földbirtokosok és a parasztok közötti ellentéteket valamiféle közös, hamis szociális érzékenységgel és együttérzéssel elegyítő szellemiséggel párosították. Másfelől viszont megjelentek az első valóban igényes filmalkotások is, olyan kiváló rendezők munkái, mint Ranódi László, Szőts Géza (pl. Emberek a havason). Budapesten több nagy és sok kisebb mozi működött: számuk a harmincas évek közepén túlhaladta a százat (közülük három volt ezernél több férőhelyes, és 12nek a befogadóképessége haladta meg a hétszázat). De a magyar főváros nem anvnyira a film és a mozik, hanem'a kávéházak városa volt és maradt korszakunkban is.

46 Számuk átlagosan 200 körül mozgott. A kávéház „mindenes" volt: kultúrintézmény (Id. az irodalmi kávéházakat, a ("entrait, a