Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)

LACKÓ MIKLÓS A két világháború között

osztálynál már védettebbek voltak a szélsőséges nacionalizmus vagy a korszellem egyéb negatív vonásaival szemben. A műalkotások értékét természetesen nem tematikájuk szerint mérjük. Alégis, szociológiai, sőt irodalmi szempontból sem közömbös, hogy a két világháború közötti magyar irodalom hogyan foglalkozott Budapesttel, milyen ihletet merített belőle, sokszínű arculatának mely oldalait emelte ki. Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy Budapest irodalmi ábrázolása szinte minden irányzat körében sokat veszített régebbi egyöntetűségéből, a főváros iránti büszkeség eszméiből, amelyek a századforduló előtt még a konzervatív irodalom jó részét is jellemezték. Nem véletlen, hogy az új korszak jellegzetes első műve az 1919 májusában megjelent Szabó Dezsőregény, Az elsodort falu volt, amelyben Budapest, adott összetételében, már úgy jelenik meg mint a magyar faj romlásának egyik okozója. Az irodalmi lelkesedés Budapestért elcsitult. Még a polgári és baloldali beállítottságú írók és költők is túlságosan sokat éltek át a nagyvárosi élet és kultúra ellentmondásaiból, a budapesti proletáréletből, a dzsentri és a polgári szemlélet egymást is romboló szellemiségéből, semhogy viszonyuk a fővároshoz egyértelműen pozitív lehetett volna. 1919 után azt is tapasztalniuk kellett, hogy Budapest nemcsak a progresszió, nemcsak a forradalmak városa, hanem az ellenforradalom városa is lehet. Krúdy Gyula késői írásaiban még jobban megerősödnek a régi, még nem igazi nagyváros Budapest iránti nosztalgia-motívumai. Kosztolányi Dezső Édes Anna című regénye éles kontrasztokban ábrázolja a forradalmak bukása utáni főváros légkörét, s az úri-polgári és a városi (és falusi) proletárvilág mély, öntudatlan ellentéteit. Kassák Lajos önéletrajzi köteteiben, majd Angyalföld című regényében a budapesti proletársors, a munkásmozgalom és azok a nehézségek nyernek tárgyilagos hangú ábrázolást, amelyekkel egy autodidakta munkásnak meg kell küzdenie, ha be akar törni a pesti irodalmi életbe. Alóricz Zsigmond budapesti regényeiben olyan problémák szólalnak meg, mint a dzsentri és a zsidó polgárok idegenkedése egymástól, amit még a nagy szerelem is csak kényszerű hepienddel képes megoldani {Jobb mint otthon, 1933), a nagyvárosi kisemberek élete a válság esztendeiben (Az asszony beleszól), a dzsentri életforma és életérzés végső felbomlása (A rab oroszlán), végül öregkori novelláiban a nagyvárosi proletárélet ábrázolása. Nagy Lajos számára Budapest nagybeteg szervezetként jelenik meg, s c szervezet betegségének titkait a groteszk karikatúrától a szociográfiai látleletig és a Döblin-féle montázs-technikáig ívelő eszközökkel térképezi fel {Budapest Nagykávéház). Déry Tibor, elhagyva a Budapesti felhőjáték szürrealista világát, a harmincas években megtér a realizmushoz, és A befejezetlen mondat című terjedelmes regényében, amely csak 1945 után jelent meg, a lipótvárosi nagypolgárság elbizonytalanodott életérzése, a proletár Budapest élete és nyomorban is tovább élő ereje kerül egymással kapcsolatba. Karinthy Frigyes novellái, karcolatai, mai szóval groteszk „egypercesei" témában és életérzésben mind elválaszthatatlanok Budapesttől. Zsolt Béla Erzsébetváros-^ és más írásai a pesti polgár és kispolgár újfajta romlását