Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)

LACKÓ MIKLÓS A két világháború között

válság kezdődő hatását, másfelől a politika jobbratolódását tükrözték. Ez a jobbratolódás csakhamar a kormányzatban is megmutatkozott. 1931-ben az országos választásokon a kormánypárt a 240 parlamenti helyből 200 helyet szerzett meg. 1932-től (1936-ban bekövetkezett haláláig) a szélsőjobboldali irányultságú Gömbös Gyula lett az ország miniszterelnöke; a kormányzatnak a főváros vezetésére gyakorolt növekvő hatása így maga is egy radikálisabb jobboldali politika irányába mutatott. Hátterében — egyéb tényezők mellett — ott állt a két világháború közötti korszak legnagyobb, 1930. szeptember 1-i, százezres budapesti munkás-tömegdemonstrációja is. Az 1934-ben elfogadott új fővárosi törvény tovább erősítette a kormány közvetlen befolyását a város vezetésére. Az 1935ben megtartott országos képviselőválasztás a gombosi politika térhódítását tükrözte, s ez kihatott a tövényhatósági választásokra is: a kormánypárt 29, a Wolff-féle párt 36, a polgári ellenzék csupán 18, a szociáldemokra párt 21 mandátumot szerzett, a demokratikus és baloldali erők súlyosan visszaestek. A kormánypárti tábor és a régi fajvédőkhöz húzó Wolff-pártiak később a kormánypárt (akkor már a Alagyar Elet Pártjának nevezett alakulat) fővárosi tagozatában egyesültek. A Gömbös által kormányszinten elindított reformdemagógia, melynek fontos eleme volt a zsidó nagytőke-ellenes antikapitalizmus, több területen — egy önmagát európainak tekintő ország számára elkerülhetetlenül — új szociális intézkedésekre is vezetett (újabb munkaidő-szabályozás, néhány napos fizetett szabadság, minimális családi pótlék, az egészségügyi szolgáltatások kiterjesztése, minimális nyugdíj az öreg mezőgazdasági munkások számára, de államilag biztosított munkanélküli segély szóba sem került). Sajátos, politikailag negatívan ható ellentmondásokhoz vezetett, hogy mindez nagyobbrészt az európai fasizmusok „szociális" intézkedései hatására következett be, maga is elősegítve a jobbratolódást és a politikai passzivitás növekedését a dolgozók körében is. A főváros a második világháború éveiben A konzervativizmus emelkedettebb szellemiségét képviselő Sipőcz főpolgármester halála (1937) után a kormányzó egy nem túl jelentős politikust nevezett ki a főpolgármesteri székbe (Karafiáth Jenő, 1937-1942). Mindez már a válságból való kilábalás, majd a háborús konjunktúra idejére esett, amikor nagyobb lehetőségek nyíltak a város gazdasági és kulturális fejlesztésére. Annál is inkáb, mert a polgármesteri székbe a németellenes KeresztesFischer Ferenc belügyminiszter javaslatára a mérsékeltebb Szendy Károly került. Ezek a változások alapvetően nem módosították a korszellem hatását a főváros vezetésére: az önkormányzat súlya tovább hanyatlott. Viszonylagos pozitívumnak inkább az tekinthető, hogy a főváros hivatalos vezetésétől a Gömbös utáni kormányoknak jórészt sikerült távol tartaniuk a teret hódító fasiszta tömegpárt, a Nyilaskeresztesek közvetlen befolyását. Ezt szolgálta az a körülmény is, hogy a harmincas évek második felében és a háború alatt nem rendeztek újabb fővárosi önkormány-