Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)

VÖRÖS KÁROLY A világváros útján: 1873-1918

nyújtott; kultúrával, hanem ezek mellett öntevékenyen létrehozott és fenntartott helyi igényű, részben amatőr zenei intézményeket is — ugyanennek a magasműveltségnek a jegyében. A fővárosi zenei magasműveltség irányát tükröző, de azt sokban meg is határozó állami intézmények élén 1875-től a Zeneakadémia állt. Első elnöke Liszt Ferenc volt. 1884-re itt jött létre a zenei magaskultúra másik országos jelentőségű fővárosi intézménye, az önálló Opera. 1911-ben nyitották meg a budapesti Népoperát (a mai Erkel Színházat). A 20. század elején pedig — és ebben a magas zenei művészetnek immár nemcsak a hallgatása, hanem a művelése iránti megnövekedett társadalmi igényt kell látnunk — a főváros lehetővé tette, hogy polgári iskoláiban az erre jelentkező tehetséges tanulók rendszeres hangszeres zeneoktatásban részesülhessenek. A zenei élet egyre bővülő intézményeinek és közönségének bázisán pedig fejlődött Budapest hangversenyélete is; a főváros dobogóin a kor legjobb zenéje hangzott fel — klasszikusok és modernek egyaránt. Társadalmának — ha egy még csak vékony, de a modern művészet jelenségeire már zenei vonatkozásban is nagyon is reagálni kész — polgári értelmiségi rétege, az ennek igényeit figyelembe venni képes intézmények és azok bővülése révén Budapest a zenében szinte valamennyi kulturális ágazat közül a legteljesebben vált ekkorra Magyarországnak igényeiben és azok kielégítésében egya-ránt legkifejlettebb központjává. A városfejlődés komplex folyamata tovább erősítette és új meg új elemekkel bővítette azt az alsó- és középfokú intézményhálózatot is, mely magának a fővárosi társadalomnak, e társadalom legszélesebb rétegeinek művelődéséről gondoskodott. Budapest népességszáma növekedésének és e népesség sokirányú differenciálódásának megfelelően, ez az intézményhálózat egyrészt mennyiségileg rohamosan bővült, másrészt országos viszonylatban is szinte elsőként kényszerült rá új típusú oktatási intézmények létesítésére. Az iskolák fokozatai szerint haladva: az 1873-74-es tanévben a fővárosban 67 elemi iskola működött, 30 463 tanulóval; a millenniumi év őszével kezdődő 1896-97es tanévre már 151 elemi iskola 51 192 budapesti gyermeket tanított. 1912-re az elemi iskolák száma 218-ra, a tanulóké pedig 61 507-re emelkedett. A népoktatás elemi fokát továbbfejlesztő, már divatjamúlt formák helyére 1884-ben léptek az alsó fokú ipari ismereteket nyújtó ipari és az ugyanilyen szintű kereskedő tanonciskolák; hároméves tanfolyamaik elvégzése kötelező volt a segédi képesítés megszerzéséhez. 1897 és 1902 között pedig a főváros — elsősorban a város gyáripari fellendülésével nyilvánvaló kapcsolatban — végrehajtotta a korábban csak általános ipari tanoncoktatás szakosítását is. A legjellegzetesebb növekedést azonban az az iskolatípus mutatta fel, mely viszonylag széles, a kispolgárosodás felé törő rétegek számára viszonylag rövid idő alatt teremtette meg az emelkedés első lépcsőjét: ez volt a polgári iskola. Az 1873-74-es tanévben Budapesten még mindössze 9 polgári iskola működött 1085 tanulóval, a millenniumi év őszén már 27 iskola 7440 diákot tanított; a világháborúig a polgári iskolák száma 54re, a tanulóké közel 20 ezerre növekedett.