Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)

VÖRÖS KÁROLY A világváros útján: 1873-1918

dem, rendkívül esztétikus, nagyvárosias útvonalhoz jutott. A Nagykörút 1896-ra, a millenniumra lett teljes egészében megnyitható; utolsó jelentősebb foghíjainak beépítése azonban 1906-ig elhúzódott. Megépítése egyrészt lehetővé tette a városból kivezető sugárutak egy külsőbb ívben való összekötését, másreszt az úttest alatt hozták létre a pesti oldal legfontosabb fő gyűjtőcsatornáját, végül a Nagykörút biztosította ennek az ekkorra már zsúfoltan beépített területnek az átszcllőzését. Ha mindehhez hozzávesszük a városkép olyan új súlypontjait, mint amilyen a századvégre kiépülő pesti Duna-korzó palotasora, a reprezentatív középületek — amelyek elsősorban a polgári állam központi igazgatási, törvénykezési vagy kulturális, művészeti tevékenységeinek adtak hajlékot (pl. az Opera, az új minisztériumi, bírósági, egyetemi épületek, múzeumok) — vagy egyes új magánpaloták és különösen díszes bérházak, érthetővé válik az a lenyűgöző hatás, melyet a városnak már pusztán az építészeti látványa is gyakorolt a vidékről érkező idegenekre. A városkép ilyen hatásos átalakulásában kétségtelenül jelentős szerepe volt a kor építészeti stílusának, a historizáló eklektikának. Ha a városegyesítés korában elsőként a tiszta olasz reneszánsz stílus vált uralkodóvá — legjellegzetesebb alkotásai a Sugárút és a Nagykörút épületsorai voltak —, úgy a későbbiekben sorra jelentek meg részint a francia klasszicizmus, majd egyre több és több elemével a sokáig tudatosan került neobarokk (a királyi palota krisztinavárosi szárnyát Ybl — Ferenc József kifejezett kívánságára — kénytelen volt neobarokk stílusban megépíteni), miközben visszatért (elsősorban a templomépítésben) a neogótika, a román, sőt a mór stílus is, azonban megfosztva immár a romantika rövid korszakának oly jellemző dinamikájától, lendületétől. Végül a nyolcvanas évek végétől kezdve egyre rohamosabban bomlottak fel a tiszta stílusimitációk: akár egyetlen épületen is a különböző stíluselemek egyre erőteljesebb keveredésének lehetünk tanúi. Legjobb példája ennek a Parlament épülete, mely a francia reneszánsz, a gótika és (elsősorban az alaprajzban) a barokk hatások teljes, ám összességében kétségtelenül igen hatásos keveréke. A 20. század első évei aztán meghozták az új építészetnek, technika és stílus egymást keresésének első kísérleteit is. Kétségtelen, hogy az eklektika a történeti stílusokat utánozva több évtizeden át alapvetően újat és hatásosat tudott produkálni. A városképet előzőleg meghatározó utolsó nagy stílusnak, a neoklasszicizmusnak — nemegyszer kétségtelen monumentalitásuk ellenére is már-már nyomasztóan száraz — tömegeit ellensúlyozva az eklektikusok új és változatos, gazdagon tagolt tömegalakításokat hoztak vissza; a homlokzatokon fények és árnyak egyre gazdagabb játékát, de mindenekelőtt egyfajta mozgalmasságot, a városszerkezetben pedig a nagyszabású térfogalmazást. A modern építészeti technika rohamos fejlődése (elsősorban a beton és az acél megjelenése) a modern funkciók igényeinek kielégítésére világszerte olyan, egyre csábítóbb lehetőségeket kínált az építészetnek, melyeknek kihasználását a történeti stílusok már mindenképpen korlátozták, illetve csak néhány speciális funkció