Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)
VÖRÖS KÁROLY A világváros útján: 1873-1918
város és a hazai gazdaság fejlődését befolyásolni képes pozíciók jelentős hányadának birtokában — s ezáltal azok hasznából is egyre nagyobb mértékben részesedve — azoknak a konfliktusoknak is az előterében állt, amelyek a korszak egész társadalmi fejlődését döntően befolyásolták. Az első világháború — a hadiszállítások és az ezek nyomán 1916 második felétől érezhetővé vált rendkívüli, már inflációs jellegű pénzbőség révén — megnövelte Budapest gazdag embereinek számát. Ez a város legnagyobb adózóit vizsgálva jól látható. 30 és 40 ezer korona közötti évi adót 1913-ban még csak egy, négy év múlva azonban már 12 személy, 9 ezer koronán felüli évi adót pedig 1913-ban csak 104, 191 7-ben viszont már 200 személy fizetett. A budapesti társadalom vagyonikig a legnagyobb adófizetők alatt elhelyezkedő igen széles rétegének, a város tulajdonképpeni, a szó legtágabb éttelmében vett polgárságának objektív keretét — a polgári lét határait megállapító egykorú társadalmi és politikai felfogásnak megfelelően — az országgyűlési képviselőválasztói jogosultság határaival 5 láttuk megjelölhetőnek. A fővárosban az 1872-es mintegy 16 ezer választó helyett 1881-ben már 20 348 választójogosultat írtak össze, 1899-re pedig ez a szám megkétszereződött (39 337 fő). A képvise5. Jellemzően a polgári társndolom kiteljesedésének korszakára, az 1848. évi V. törvénycikkben meghatározott és a városegyesítésig egyedül a zsidóemancipáciá által bővített választói jogosultságot újrafogalmazó 1874. évi XXXIII. törvénycikk azt már nyersebben, de pontosabban az adó által kifejezett vagyoni kategóriákra építette rá. (A régi, a választóképesség meghatározásában azonban már csökkent szerepű kategóriáknak is az adóösszeggel való kifejezésen túlmenően a korábbi ismérvek alapján nem jogosítható lőválasztók száma 1912-ig, a választói névjegyzékek alapján, a következőképpen alakult: 1904: 58 522, 1910: 75 044, 1912: 81 788 fő. Az emelkedés mindenesetre azt jelentette, hogy a választók aránya Budapest népességében 1910-re 8,63 százalékra, 24 éven felüli férfinépességében meg éppenséggel annak egyharmadára, de még a választójogi statisztika gyanakvását elfogadva is legalább egynegyedére nőtt. A 19. század végérc a választójog keretei által meghatározott budapesti polgári rétegeknek már igen jelentős hányadát tették ki az államtól és még inkább a nagytőkétől valamilyen fokon közvetlenül — szinte hónapról hónapra — függő emberek. Az újonnan kialakuló polgárfogalomban a vagyoni helyzet és a jövedelem nagyságához képest kezdtek háttérbe szorulni a munkaviszony minősége által meghatározott elemek: a polgárt nem önállósága, hanem jövedelme fogja meghatározni — másképpen nézve: bizonyos, korábban csak önállóként elérhető jövedelmi-vagyoni színvonal most egyre inkább elérhető lesz az alkalmazotti elemek számára is. Olyan jelenség ez, mely — bár természetesen nem csupán magyarországi vagy budapesti jelenség — nagy arányai révén élesen rávilágít a kor budapesti társadalmi fejlődésének jellegzetes torzulására: a valódi, erős, személyek körénél ugyancsak az adóösszeget, minimálisan évi 105 forint jövedelem adóját állította követelményül.) Ugyanakkor az 1848-ban a személyekhez kötődő, még vagyoni feltételek híján is meghagyott régi nemesi vagy polgárjogon alapuló választójogosultságot a törvény már csak azoknál ismerte el, akik 1848 és 1872 között bizonyíthatóan felvétették magukat a választók névjegyzékébe. Ld. Vörös Károly: A fővárostól a székesfővárosig 1873-1896.1. m., 429. old.