A meg nem épült Budapest - Budapesti Negyed 18-19. (1997. tél – 1998. tavasz)

INTERJÚ - VADAS FERENC „Újjáépíteni vagy újat építeni?"

mert nagyon komoly gazdasági válság, ezen belül az építőiparnak a dualista korszakban talán legsúlyosabb válsága volt ekkor a mélyponton. Az építész szakmai szervezeteknek már ettől függetlenül is a napirendjén szerepelt az a követelés, hogy középület tervezésére ne lehessen közvetlen megbízást kapni, hanem legyen kötelező pályázatot tartani. Ez az általános követelmény kapott konkrét tartalmat akkor, amikor a bécsi cég megbízásáról értesültek. Itt érdemes egy kis kitérőt tenni. A dualista korszak legnagyobb gazdasági válsága az 1870-es években volt, pontosan abban az időszakban, amikor tömegével áramlottak be műszaki szakemberek részint a Monarchia nyugati feléből, részint külországokból, s ez ellen senki nem tiltakozott. A betelepülőket befogadták, elfogadták magyar építésznek, itt Lang Adolftól Petschacher Gusztávon át Meinig Artúrig számos ismert nevet lehet említeni. Felvethető a kérdés, hogy miért volt ez a századfordulós válság ebből a szempontból súlyosabb, mint a húszegynéhány évvel korábbi. Ennek több oka van: elsősorban az, hogy a hazai építészképzés ekkor jutott el oda, hogy nem volt szükség műszaki szakemberek importjára, már volt itthon elég építész, és amikor hirtelen beszűkült az építési piac, akkor még túl sok is, ezért a különböző érdekcsoportok megpróbálták csökkenteni a konkurenciát. Az első és kézenfekvő lépés a külföldiek kiszorítása volt, beleértve a Monarchia ausztriai feléről jövőket is. A másik lehetőség a nem megfelelő képesítéssel rendelkezők, pl. az építőmesterek tervezési gyakorlatának akadályozása vagy a mérnökök magasépítési tevékenységének tiltása, aztán bizonyos építészcsoportok működésének korlátozása, az például, hogy el akarták tiltani a tervezéstől az állami hivatalban lévő építészeket. Ismert adat, hogy Baumgarten és Herczeg a kultuszminisztérium megbízásából több száz iskolaépületet tervezett a századfordulón. El lehet képzelni, hogy ezt hogyan fogadták a magánépítészek. Aztán volt egy olyan követelmény is, hogy a Műegyetemen oktató építészek foglalkozzanak csak tanítással, és ne folytassanak tervezési gyakorlatot, még pályázaton se indulhassanak. Ez olyan nagyságokat zárt volna el a tervezés lehetőségétől, mint például Hauszmann Alajos, Steindl Imre vagy Czigler Győző. Azért jött jókor az építészek számára a Fellner és Helmer-cég feltűnése a színen, mert ez volt az a veszély, amellyel szemben teljes egyetértésben, egységfrontban lehetett fellépni. Hiszen a külföldi konkurencia kiszorítása minden hazai építészcsoportnak és érdekkörnek érdekében állt. Itt meg lehetett nyerni a képzőművészek és a szakiparosok támogatását is, hiszen a bécsiek magukkal hozták volna a saját alvállalkozóikat, tehát most lehetett olyan tömegmozgalmat csinálni, amilyet más csoportérdekek nevében nem lehetett, és természetesen az egésznek olyan nemzeti