Tömegkultúra a századfordulós Budapesten - Budapesti Negyed 16-17. (1997. nyár-ősz)

IRODALMI TÜKÖR - HELTAI JENŐ Yvette Guilbert

ELSŐ JELENET. MIKLÓS. JÁNOS BÁCSI, KÓRHÁZ-FELÜGYELŐ. MIKLÓS. Hát ma kijön? JÁNOS. Ki. MIKLÓS. Bizonyos? JÁNOS. Mint a kétszer kettő! MIKLÓS. Fölkelt-e már? JÁNOS. Most öltözködik. MIKLÓS. Akkor hát sietni kell! De kedves János bácsi, az isten áldja meg, ne szóljon neki egy szót se! JÁNOS. Én? — hát asszony vagyok én, hogy pletykának gondolsz? Aztán én is azt akarom, hogy legyen egy kis öröme szegénynek! Ugy is annyit sir az istenadta, hogy no!... MIKLÓS. Emleget-e engem? JÁNOS. Nem a! Soir se láttam még én olyan fehérszemélyt, pedig sokféle megfordult már a kezem alatt. Ennek soha semmire el nem mosolyodik szája! ezt nem lepi meg semmi! Küldtek ennek ruhát, ételt, és semmit se vett el! Látogatták jeles dámák, uri kiszasszonyok, kérdezgették sorsát, hajdani életét, beszélt, beszélt, de nagyon keveset! Egyszer kért valamit, a mióta itt van: azt, hogy ne ereszszenek hozzá semmi látogatót, mert akkor megszökik. MIKLÓS. (Elgondolkozva.) Szegény beteg angyal! JÁNOS. Az a! én is annak tartom: nagy betegnek, a kit a kórházban nem gyógyíthatnak ki! Hejh! az ilyen hányt-vetett életű leánynak, ha jó s becsületes, — nehéz az élete! Tudom; mert sok panaszból sok igazság rí ki, nekem pedig kijut eleget hallani. MIKLÓS. Ő nem panaszkodott? JÁNOS. Soha! MIKLÓS. Hát arra vájjon emlékszik-e, hogy az ágyánál virrasztottam? JÁNOS. Nem tudom. MIKLÓS. No mindegy? ha az isten egymásnak szánt, egymáséi leszünk, — ha nem? ... ej! az nem is lehet máskép! Annyi búbánatra örömnek kell jönni; annyi szenvedésnek jutalom a bére! Megyek, s a ki jönni akar, jöjjön, nézze meg és győződjék meg, hogy én nem vagyok a hibás: hogy én most is éppen úgy szeretem, mint a mikor először megláttam! JÁNOS. Eredj, öcsém! hozz derék tanúkat, majd úgy intézem a dolgot, hogy a mint kilép, — te jösz eleibe, melletted pedig a tanúk; akkor aztán elmondod neki, a mit akarsz; s ha a betegsége erre se gyógyul, ha ajkára