Tömegkultúra a századfordulós Budapesten - Budapesti Negyed 16-17. (1997. nyár-ősz)

AZ OPERETT - HANÁK PÉTER A bécsi és a budapesti operett kultúrtörténeti helye

terjesztője. Ennek a közkeletű ítéletnek a kor hírneves írója és kritikusa, Karl Kraus volt a forrása. Kraus nem kizárólag az operettet mint a dekadencia bomlástermékét támadta, hanem a fin de siècle Bécs egész modern kultúráját, az Ifjú Bécs {Junges Wien) írócsoportot, a „lerombolt irodalmat", a szecessziós művészetet, mert mindebben az elfajult polgári középrétegek szellemi és morális hanyatlásának termékét látta. Kraus kirohanásai érthetők: ő az egész elkorhadt rendszer kérlelhetetlen ellenfele, és egyúttal radikális műkritikus volt. „Tehetetlenül állunk a kultúra katasztrófája előtt — írta 1909-ben — ... és visszapillantva látjuk, hogy mennyire megváltozott e város képe, mióta magát a szellem kufárainak átadta".

10 Ebben a kontextusban az operett csak markáns példája volt az elfajulásnak Offenbachtól a Denevérig, és még tovább a „silány Víg özvegy-lg". Kraus követői közül a legkritikusabb Hermann Broch, a századelő lázadó osztrák értelmiségének jeles író-publicistája volt. Szerinte Ausztria a 19. században tartós „értékvákuumba" került, Bécs provinciális, muzeális várossá süllyedt. „Ha összehasonlítjuk az Offenbach, Sullivan és Johann Strauss által képviselt operett-típust, kiderül, hogy az utóbbiból, ellentétben a másik kettővel, hiányzik mindennemű szatirikus tendencia: az ironikus jelleg, amely klasszikus korszakában, tehát a 19. század első felében kitüntette a bécsi népi színpadot ...mindenestül eltűnt, és semmi ío. K. Krausnak a Fockel 1909. évfolyamába írt cikkeit idézi Csáky, Wiener Operette, 30-31. old. egyéb nem maradt a nyomában, mint a vígoperának és részben kedves, részben ízetlen romantikájának merő hülyeséggé laposodott mása; a ...kizárólag dekoratív szórakoztatás lapos cinizmusa kezdett itt terjeszkedni, és erkölcstelenségének adekvát hordozója a straussi valcer-zseni volt" a Strauss alapírotta operettforma sajátságos vákuumtermék lett". Világsikerét intő jelként foghatjuk fel, miként „süllyed az egész világ feltartóztathatatlanul növekvő értékvákuumba".

11 Ez a világkatasztrófa elmélet, bármilyen intellektuális magaslatról prófétálta is Broch, és bármilyen alapos motivációja lehetett a két világháború között rá, valóságrelevanciáját tekintve nem sokban különbözött a biblikus világvége-jóslatoktól. Bécset, különösen a századvég értékteremtő magaskultúráját tekintve hibás és igaztalan, de még operett-kultúráját nézve is méltánytalan volt. Először is félrevezető Nestroy szatirikus társadalmi darabjait, a farce és a truffa leszármazottait a népszínmű, a Volkstück örökösével mint azonos jellegű műfajjal összehasonlítani, mintha Bach Karácsonyi oratórium-ix. akarnánk betlehemes énekekkel összemérni. Az operett mindenütt a szórakoztatást, a nevetve karikírozást szolgálta, nem magas erkölcsi-eszmei célokat. Másodszor, nem méltányos a párizsi politikai kultúrához és a civil társadalomhoz mérni egykorú bécsi szintjüket. Félvállas az az általánosítás is, amely Offenbach, Hervé vagy Sullivan valamennyi operettjét szatirikus rendszerbí11. Hermann Broch: Hofmannsthal és kora. Budapest, 1988. 60-61. old. 12. Csáky, Wiener Operette, 31-32. old.