Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

„LEGYEN IRGALMAS, FÉNYKÉPÉSZ ÚR” - BERCZIK ÁRPÁD Egy photographus életéből

„Úgy hiszem a képen csak egy van." — „Az ám." „Nos?" — „Tetszik?" „Ismeri?" — „Nem én." „De önnek kell őt ismernie, mert ön vette le, itt van a kép hátán bélyege." — „Ah! ah!" csodálkozám. „Fog ön felelni?" Brr! hogy tud ez ordítani. — Bocsánat, én nem tudhatom minden egyes nevét, ki magát nálam lefényképezteti. „Nem is kell, csak ezét tudja." — „Épen ezzel nem szolgálhatok." „Hol van üzleti könyve, a kép hátulján meg van a matrice száma; meglássuk milyen névvel van bejegyezve. Jaj! ez megfogott. — Mentegetőznöm azonban nem lehetett, neki fogtunk tehát a keresésnek, mely hála isten! semmi eredményre sem vezetett, mivel a veszedelmes könyvet sikerült eltennem kéz alól. „Ön nekem nevét délután meg fogja mondani, ha nem, megölöm;" e kedves vigasztalással az ajtónak indult. Ah! ebben a pillanatban a sátán sugallatára Laura — így hívták nejét — a kis kamrában elkezdett görcsösen köhögni. „Mi ez?" szólalt meg gyanakodó vendégem... a vén férjek rendesen gyanakodók. — „Semmi, — biztatám — segédem, ki ott dolgozik." „Segédje? önnek nő-segédjei vannak? mert az a köhögés nőtől eredt, igen, nőtől..." ez a sátán még a köhögésben is Lavater. — „De-de-dehogy" ... szólék zavarral. „Ön megijedt." — „Le-legkevésbé sem." ... Válaszoltam egy impertincnsen erőltetett mosollyal. „Hiába tagadja, én látni kívánom segédjét." — „Valóban?" „Kétségkívül." — „De a laboratóriumba, mint a feliratról is láthatja, idegeneknek tilos a bemenet." „Én nem vagyok idegen." Hm! milyen familiáris.