Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)
„LEGYEN IRGALMAS, FÉNYKÉPÉSZ ÚR” - FÜST MILÁN A fotográfusok démonairól
A fotográfusok démonairól FÜST MILÁN E gy kedves fotográfusnál voltam a minap. Azt kérdezi tőlem, hogy mit szólok gyönyörű démonaihoz? Mondani se kell, hogy e démonok olyanok műterme falán, mintha azt akarnák mondani szegény nézőiknek s így nekem is: óh földi lény, áhítat előttem, mert én nem hűsból-vérből való vagyok, én csupa hableány vagyok. S egyik az égre néz, mintha földi gondolat már nem is bántaná, a másik megtépett szempilláival maga elé réved, mintha a túlvilági szerelem magasztos fénylépcsőit látná maga előtt... — s hogy én, szegény öregúr, mit szólok ehhez? A következőket feleltem a fotográfusnak: — Volt egyszer egy nagyon szigorú, kicsi kislány, három év körüli, Nino nevű, afféle nagyszemű zordon filozófus, mint amilyen a gyerekek közt nem egy van. S ez a Nino egy alkalommal még zordonabb és sötétebb volt, mint eddig. Ott állt a tornác közelében s úgy látszott, nagyon töri valamin a fejét. — Mi leli vájjon ezt a gyermeket? — kérdezték úgy a szülők, mint vendégeik. — Valaki megsértette talán? Vagy valamely újabb filozófia fészkelte be magát gyönyörű fürtös, busa kis fejébe? — Mert nagyon fennköltnek is látszott ám, szinte égi látomás világolt sötét szeméből. Végre hát oda is ment hozzá valaki s megkérdezte tőle szelíden: — Ninoka édes, min gondolkozol, lelkem? Amire Ninoka fél is vetette gyönyörű fejét, sugaras, égi tisztaságú szemét is rávetette a kérdezőre és így felelt neki igen zordonul: — Azt gondolom magamban, hogy: szalámi. Ezt elmondtam a fotográfus úrnak és hozzátettem:
