Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)
„LEGYEN IRGALMAS, FÉNYKÉPÉSZ ÚR” - KRÚDY GYULA Mit mutat a szívfotográfia?
hétköznaponként, így mendegélnek a mindennapok, amelyek között csak annyiban lehet különbséget tenni, hogy az egyiket Szerdának, a másikat Csütörtöknek hívják. Olyan az egész fejezete a szívem ezen életmódjának, mint a nagyon csendes, vidéki postahivatalban a távírókészülék magányos kopogása. Senki sc hallgat rá, mert tudják a hivatalban, hogy a készüléknek nincs különösebb mondanivalója. De bővebb vizsgálat után észrevette Gimfi, hogy a mindennapi jelek között van ám egy szökőkutacska is (mintha egy potyka ugrott volna ki a csendes folyóból). Ez mégiscsak egy nőnek a jeladása lesz! — gondolta, amint végigfutamodott női ismeretségein. — Különös, hogy utánam jött a fotográfushoz is. 5. — De nézzük a második számú képecskét is — mondta Gimfi, amint tovább bontogatta a papírtekercset, szíve történetét, mintha valami könyvtárban ülne, ahol régi történeteket olvasgatna. — Oáh! — kiáltott fel régi úriember módjára. — Itt már kezdek magamra ismergetni. Mintha csak frizurámat, a göndörített barkóimat, hevülékeny bajszomat, fodros nyakkendőemt és fehér pikémellényemet látnám ezen a fotográfián. (A papírszalagon lévő jelvények tornyocskákat és völgyecskéket mutattak, mint valami szenvedélyes vallomás képeit. Egyenetlenül sorakoztak egymás mellé, amilyen általában az élet.) — Persze, a toronyból völgybe jutunk — kiáltotta Gimfi, amikor a tornyocskák alatt meghúzódó gödröcskéket szemügyre vette. — Minden tornyocska alatt van a bánatnak is völgye, amelybe menthetetlenül bele kell zuhannunk a toronyban járás örömei után. A szomorúság, a csömör, az unalom völgyecskéit éppen úgy be kell járnunk, mint az élet tornyait. Igaz, hogy néha nagyon is mély a völgy, ahová jutnánk — és mindig egyedül, magányosan, mert az embernek a szomorú útjait mindig magára hagyottan kell megtenni —, de íme, a völgy mélyéből már látszik az újabb tűhegyű tornyocska. Nem alhatunk el Rip van Winkle módjára a völgyben (pedig, becsületemre, jólesnék kissé megpihenni), újabb élmény, újabb kaland, tornyocska vár az élce mendegélésében. — Az újabb tornyocska szinte kihívólag lekiált: „Ide gyere fel, ha tudsz!" — integet valaki a toronyból. Talán éppen a mindenkori királynő, akit az ember a szívében hord?
