Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

„LEGYEN IRGALMAS, FÉNYKÉPÉSZ ÚR” - KRÚDY GYULA Női arckép a kisvárosban

— Lássa, ezért akartam végre magával beszélni. Hallani akartam valamit arról az eltűnt, álombeli világról. Mondja, mit csinálnak Pesten? Mondja, jutottam valakinek eszébe? — Nekem, sokszor, mindig — mondta most Szindbád az asszony füléhez hajolva, és a hangját mélyítette, halkította. Lenke egy másodpercre lehunyta a szemét, és csöndesen sóhajtott. — És tíz évig váratott magára, Szindbád... Pedig hányszor láttam álmomban, hányszor vártam, hányszor reménykedtem, hogy egyszer, még egyszer látni fogom. Mikor néha Pestre mentünk, mindig magát kerestem a színházakban, a mulatóhelyeken és a vacsorázóhelyeken... És soha — soha nem láttam. Ha gondolt volna rám, ha álmodott volna rólam, akkor eljött volna... Csalfa volt, Szindbád, mint mindig. Szindbád már éppen esküdni akart, midőn a kis kerti ajtó csikorgott, és a kavicsos úton látható lett az öreg doktor széles alakja, bő esőkabátja és ernyős sapkája. — Az uram!... — rebbent fel Lenke. — Remélem, még látjuk egymást, Szindbád... Ugye, még nem utazik cl? Szindbád a fejével intett, és Lenke kisietett a várószobából a szőnyegajtón. — Mi a fenét akar ez az ember tőlem? — dörmögte szokásosan, félhangon, vastag deres bajusza alatt a körorvos, amikor Szindbádot meglátta. Szindbád estére elutazott a városkából. A körorvos receptjét eltette a tárcájába, és a vonaton, de meg azután is, gyakran gondolt Lenkére, a kis kerti házra és a kifent bajuszú órára. És ugyanakkor mindig egy furcsa, erős parfümnek az illatát érezte, amely az asszony nyakából áradt. Szindbád néha nem szerette az erős parfőmöket. Krúdy Gyula: Szindbád. Magyar Helikon, Bp., 191 S. 42-51. oldal