Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

„LEGYEN IRGALMAS, FÉNYKÉPÉSZ ÚR” - NAGY IGNÁC Daguerreotyp

— Nem. — Én sem. — Mi sem. — Csodálatos. — Épen nem, ez csak onnan van, mivel azok, kiknek idejök van rendkívüli meghizásra, rendesen semmit nem tesznek, mi érdemes lehetne arra, hogy saját becses személyükön kívül még más valaki is ismerje ő terjedelmességöket. — Hahaha! — És e szép hölgy? — Ismerem őt. — Ugyan kicsoda? — Énekesnő. — Olasz? — Nem, pesti. — Lehetetlen, hiszen még soha nem láttam színpadon. — Nem is igen lép ő fel. — Tehát nem rendes énekesnő? — Sőt igen, valóságos szerződött énekesnő. — És miért nem énekel? — Mert ha énekelne, úgy azonnal megszűnnék énekesnő lenni. — Hogyan ? — Úgy van, az igazgatóság csak azért fizeti őt, hogy ne énekeljen s a közönség ez által mélyen lekötelezve érezheti magát. — Hahaha! Ily megjegyzések közt lassan ugyan, de mégis eltelik az idő s a várakozók szépen egymásután helyet foglalnak a halhatlanító széken. íme, most egy fiatal katona ül le, fekete frakkban és fehér nadrágban s így szól a művészhez: — Uram, én polgári öltözetben ülök ugyan, de mégis szeretném, ha a képen látszanék, hogy katona vagyok. — Oh, azon könnyen segíthetni, — mond udvariasan a művész, — háta mögé kardot függesztünk a falra. — Gondolja ön, hogy ez érthető jel lesz? — Mindenesetre, sőt még érthetőbb, mint ha oldalán függne, mert a mai világon mindenütt szegen rozsdásodik a hadseregek kardja és vér helyett csak tenta folydogál a politikai hareztéreken. A katona ezen fölvilágosítással beéri és leül s arczát nevezetes férfias kifejezésre erőteti. A művész neki irányozza műszerét, a fedőt hirtelen lekapja, hat lépést hátrál, hat lépést közelít, a fedőt hirtelen ismét fölteszi