Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

A MEGÁLLÍTOTT PILLANAT - KÉPEK A HORUS ARCHÍVUMBÓL

mintegy a vágóhídra tolongó bárányok gya­nútlanságával „felém mekeg": pózol, elte­kint, mosolyog, vicsorít — láthatóvá teszi előttem realitásának menthetetlenségét, megemészthetetlen időbe-vetettsége tit­kos záradékát, bűnös önfeledkezése maga ellen forduló merényletének kíméletlen határozatát. Valótlanok vagyunk. S a fénykép ezt ki­hozza! Itt látható önnönmagunkról szőtt káprázatunk épp fényességében oly vi­gasztalan, történeti megtestesülése; árnyé­kunk árnyéka; mechanikusan dcspirituali­zált, bestiális körvonallá nyomorodott em­beri valónk. A stigmájával futószalagon azonosuló, fotografikus sokszorosíthatósá­gában külön is megbecstelenített világ­képmás egyebek közt az ember végső, ál­dozati védtelenségét jelzi a meg nem értett anyag elszabadult démonával szemben, mely őt mintegy a kárhozat kilencedik, legalsó körébe löki, abba a fertelmes tűz­mocsárba, ahol majd még tán az is mond­hatóvá deklaráltatik, hogy a huszadik szá­zadi gettókban és haláltáborokban készült fényképek különösen „jól sikerültek", mi­vel nem pótolható módon „informálják" a túlélő-emberiséget arról, ami ott történt. Valóban? Igazán? No, mondjuk így: „tényleg"?! Mindezt észbe, de sőt, szívünkbe véve, így és ekkor szikrázik föl a botrányban a szentség; így robbant utat magának az égbe a puszta funkcióvá süly­lyedt lényeg kínhalálának transzmutatív — kegyelemteli átváltozásra képes — misztériuma. Amint az örök időktől fogva megeshet mindenütt, ahol szélső pontjá­hoz érkezik a magát mindig épp-korszerű scientifikus „technikákkal" és „világnéze­tekkel" körülbástyázó, magatehetetlen re­alitás személytelenségben tobzódó, irdat­lan aljassága... Mert magasságban a mély, mint mélységben a magasság. Vagy aho­gyan az archaikus bölcselő, Hermész Triszmegisztosz mondotta Tabula Smarag­dinájában: „A/ni fentvan, megfelel annak, ami lent van, és ami lent van, megfelel annak, ami fenn van. így érted meg az egyetlen csodát. " A fotó, a passé realitása elementáris és helyrehozhatatlan. Ebben áll ördögi ereje, és ebben áll a szerencsétlensége, ugyan­úgy. Megsemmisíthetetlen sziklaerdő — az Atokföldjén. 7 Az angyalok szeretnek fényképeket nézni. Ha csak egyhez is hozzájutnak véletle­nül, mindjárt, valahány összesereglik körü­lötte. Nagy szárnyaikat csendben össze­húzzák, s bár elébb egymást lökődik furcsa izgalmukban, akár a gyerekek, lángtekin­tetüket aztán hibátlan óvatossággal, kellő távolságból finoman a képre vetik, figye­lemmel, hosszan, beláthatatlan időkön át rezdületlenül. Úgy tartják, további ezer év múltán egy közülük félénken fölveti mindig, hogy he­lyesebb volna talán letakarni a képet. Ujabb ezer év múltán az angyalok fele ajkába harapva, viharvörös arccal eltávozik. A rákövetkező tízszer tízezer évben a makacsul kitartó angyalok közül számosan, 2. In Antológia Humana (Ötezer év bölcsessége) Szerk.: Hamvas B. és Kemény K.; Egyetemi Könyvtár, 1948.

Next

/
Thumbnails
Contents