Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)
KÉPÍRÓK VILÁGA - ALBERTINI BÉLA Világháború végi szociofocók
hogy ugyanis megúszta a lebukást. A történet viszont beindítja a képzeletet. Talán nem véletlen, hogy az itt bemutatott képen csak férfiakat látunk? Vagy lehetséges, hogy nemcsak hímneműek vannak előttünk férfiruhában? Itt elkerülhetetlen néhány szó a szociális fotográfia hitelességéről. A fénykép valósághűségére, „realizmusára" — általában — közismert módon mitológiák sora épült (néha épül még ma is), mint tudjuk, nem egészen ok nélkül. De az is tény, hogy a három elemből álló fokozás : közönséges hamis eskü — bírósági vallomás — fénykép, ha cinikusan hangzik is, de nem minden indok nélkül való. A fényképi hazugság — amely azért súlyosabb, mint a szóbeli, mert az igazság láthatónak vélt álcája mögé rejtőzik — főként a politika világában virulens, amely terület viszont — valamely furcsa ok folytán — a hazugság birodalmában tűnik listavezetőnek. Az igaznak látszó hamis politikai fénykép tanulságos példatárát nyújtja egy francia szerző, Alain Jaubert jó évtizede megjelent összeállítá27 • r> ' sa, egyik példáját, a fényképen „lépcsővé vált" Trockij esetét a nem szakmabalick közül is sokan ismerik. Ritkábban esik szó a szociális fénykép (lehetséges) hamisságáról — ennek oka talán az a szégyellősség, amely többé-kevésbé érthetően „kijár" egy olyan fotográfiai területnek, amely az átlagosnál nagyobb mértékben épít a fotográfia hitelére. Az 27. Jaubert, Alain: Le commissariat aux archives. Paris, Éditions Bemard Barrault, 1986. Német nyelvű változata: Fotos, die lügen. Politik mit gefälschten Bildern. Frankfurt am Main, Athenäum, 1989. 28. Nyugtalan évek. Reismann János fotóművész munkássága. Budapest, Corvina, 1982. 37-38. old. élet azonban gazdag, s e téren is teremt furcsa jelenségeket. Egy ilyenről számol be Reismann János, maga is tehetséges fotóriporter, amikor elmondja, hogy a harmincas évek elején a berlini Arbeiter Illustrierte Zeitung megrendelésére ő maga úgy állított elő egy „öreg ember könnyebben válik munkanélkülivé, mint egy fiatal" mondandójú szociofotó-anyagot, hogy egy Piscator színházából kölcsönzött színésszel alakította ki a lefényképezendő jelcnetsort... 28 Balogh Edgár írta meg egy helyen, hogy Az Útcímű pozsonyi lapjukba tervezett komáromi „fecskefészek" (a várfalhoz tapasztott proletárviskó) fényképe helyére Prágában a tördelő 1931-ben egy csehországi nyomorúságos ház képét tette be (alighanem viskó — viskó alapon), s korrekcióra csak erélyes tiltakozásuk nyomán 29 került sor. Lehet tehát „huncut" vagy egyszerűen csak nemtörődöm maga a fotográfus, de lehet az egy szerkesztőség — általában a felhasználó — is. Ugyanakkor meg kell jegyezni — nem a mentegetés, hanem csak a tényszerűség érdekében —, hogy a szociális fényképezés idézett problémái — lényegüket tekintve — kevésbé súlyosak. Reismann ugyan eljátszatott egy történetet, de a dolog, amit kifejezni akart, igaz volt — hadd ne hivatkozzak arra a mindenki által ismert mai hazai gyakorlatra, hogy 35 éven felüli ember (akár munkanélküli státuszból, akár egyébként) nehezebben 29. Balogh Edgár: Hét próba. Egy nemzedék elindul. Budapest, Szépirodalmi, 1965.285-286. old. A téma bővebb kifejtésben: Albertini Béla: A Sarló szociofotós vonulata. Pozsony/Bratislava, Madách Könyv-és Lapkiadó, 1993. 58-59. old.
