Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

KÉPÍRÓK VILÁGA - ALBERTINI BÉLA Világháború végi szociofocók

Lászlónak erről a jelenségről is van olyan 1945-ös fotográfiája, amely képes többletet adni az ismert sémákhoz. Az ő élelmiszer-szerző fényképi hősnői egy mozdony oldalán ülve mennek beszerzésre (jönnek a zsákmánnyal?). A kép bal oldalán ülő nő félrefordított fejét eltakarja a fotográfus kíváncsi gépe elől — a fotográfia másik oldaláról ezen láthatóan mulatnak. Az arcát takaró nő szomszédja letargiába merevedve támasztja fejét, nem vesz részt a többiek „játékában". A középen ülő is önálló, külön világot képvisel; zavartan mosolyogva látszik reagálni a helyzetre — vagy a fényképezésre, vagy a különös utazásra, avagy egyidejűleg mindkettőre. Ami valamennyiüket közös nevezőre hozza, az a csomagrengeteg; zsákok, batyuk, fonott kosarak, az egész jelenet fő célját képező, a túlélést szolgáló javak hordozói. Rózsa valódi riporttémát fogott meg; a háború végi viszonyok a nőiesség egyedi jegyeivel ötvöződve formálódnak meg képén az „alkotó pillanat" fotográfiai érvényesüléseként. E fénykép szereplői önmagukért, s feltehetőleg családjukért szálltak a mozdonyra. Nekik legalább volt valamilyen cselekvési terük, lehetőségük. A munkahelyek pusztulása, szétesése folytán azonban igen sokan nem jutottak munkához — azok sem, akik pedig akartak volna dolgozni. „Egyedül Nagy-Budapesten mintegy 5 ezer munkanélkülit tartanak nyilván és naponta mintegy 200 új munkaerő jelentkezik, akiket nem tudnak teljes számban elhelyezni" — írja a Szabad Nép még 1947 25 tavaszán is. Valamivel korábban, 1945-46 fordulóján készült az a fénykép, amely az Aréna úti MEMOSz székház előtt ácsorgó állástalanokat ábrázol a munkaközvetítő bejáratánál. fAz ifjabb olvasónemzedék érdekében: MEMOSz = Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetsége — megalakítása 1903-ban történt.) A kép készítőjét egyelőre nem ismerjük. A látvány maga az esetlegesség, képszerkesztési rendet hiába is keresnénk, a fényképező fő célja nagy valószínűséggel a bejárati tábla „képre helyezése" volt. Mielőtt elmarasztalnánk az ismeretlen szerzőt a „dekomponáltság" miatt, érdemes végiggondolni, miféle rendet, rendszert is várhatnánk egy ilyen téma közvetítésekor. Félreérthetetlen, hogy ezúttal a dokumentatív érték egyszerűen kiszorítja az esztétikait. Annak itt és most nincs helye. A dokumentatív értékről szólva azonban kívánatos egy kis meditáció. Ezt az előbb idézett írás egyik korábbi bekezdése indukálhatja. „Az asszony három hete járt már a MEMOSz munkaközvetítőjébe és nem kapott munkáf — olvasható a lapban, majd a cikk így folytatódik: „A férfisegédmunkásokat egykét nap alatt kiközvetítették. [...] A nők meg hiába várnak munkára. Akkor gondolt egy nagyot, elkérte az öccse ruháját, sapkáját és bélyegzőlapját és jelentkezett férfinek. Ki is közvetítették az OTI Lehel-utcai telepére. Azóta is ott dolgozik mint férfi. De nem minden nő ilyen élelmes."

26 Ebből a távlatból hozzátehetnénk — s talán nem is mindenki lehetett ilyen szerencsés —, 25. Máté György: Dolgozók, akik nem dolgoznak. Szabadban munkanélküliek. Szobád Nép, 1947. május 9.5. old. alszanak, kenyér nélkül tengődnek, a megváltó munkát várják a 26. U. o.