Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

KÉPÍRÓK VILÁGA - ALBERTINI BÉLA Világháború végi szociofocók

jól tükrözik egy társadalom pillanatnyi állapotát, arculatát; a valósághoz való értelemszerű kötődésük miatt nem egyszer megbízhatóbb képet adnak, mint a publicisztika. A támaszukat elvesztett gyermekeknek Radványi Géza filmje, a Valahol Európában állított emlékezetes emléket. Művészi és dokumentatív értékű fotográfiák is születtek a kicsinyek sorsáról, elsősorban a különböző gyermekmenhelyeken. Langer Klára (1912-1973) a háborút megelőzően a falusi sorsok fotográfusa volt. „Pesten születtem, de gyermekkorom legszebb emlékei egy kis erdélyi faluhoz és parasztjaihoz fűződnek. [...] Gyerekkori élményeim indítottak arra, hogy a magyar és román paraszti élet fotós-szociográfusa legyek" — mondta egy 1962-es interjúban.

18 Erdélyi, majd később az egész országra kiterjedő útjai során főként az aratók munkáját, életét fényképezte. A háború végén Budapesten dolgozott. Az idézett beszélgetés lejegyzője így vélekedett: „...ha semmi más nyoma, dokumentuma nem lenne az 1945-ös történelmi fordulatnak, csak a Langer-fotók, a néző ezekről is sok min19 dent megtudhatna a lényegről." A fényképésznő szívszorító portréi, életképei megismerhetők a munkásságáról szóló kötetből (Bp., Corvina, 1973.), de a háború által szétdúlt gyermeksorsokról készült fotográfiái közül még sok publikálatlan. Ezek egyike a Rottenbiller utca 20. szám alatti gyermekotthonban 1947-ben készült 17. Népszava, 1945. április 19.6. old. 18. D. T.: Paraszti képes krónika. Beszélgetés Langer Klára érdemes művésszel. Szobod Föld, 1962.16. sz. 8. old. felvétele. Ez az a kép, amely úgy gondolom, nehezen viselné a szavakat. Tegyük magunk elé, s engedjük érvényesülni a hatását! Van egy friss fénykép-élményem, amely az akkori gyermekélethez kapcsolódik. A Pozsonyban 1996 őszén rendezett Fotográfia Hónapja kiállítás sorozatában láthattuk a humanista riport klasszikusának, az autóbalesetben fiatalon elhunyt svájci Werner Bischofnak (\916-1954) a képeit. Budapesti felvételeinek egyikén 1947-ben a svájci Vöröskereszt gyermeküdültető vonata indulásra kész. Az ablaküvegen át egy igen kicsi leányka tekint ránk végtelen szomorúsággal. Arcán könnycseppek, nyakában kézzel írott tábla: Papp Jucika. S amennyire ki lehet venni a további írást, német nyelven az is olvasható, hogy hány csomagja van a kislánynak. Néz-e rá szülő vagy más hozzátartozó a peronról, s neki szólnak a könnyek, vagy csak az itt maradó ismerős környezetnek, a képről nem tudható. Hogy az utazás következtében sokkal több kalória várt rá, mint itthon, az a felnőtt néző számára bizonyos, de az is igen valószínű, hogy az első gondolatai e kép láttán a felnőttnek sem e körül forognak. Az élelmiszer-beszerzés mindennapos gondjait, a cserekereskedelem gyakorlatát jelzi a Népszava egy másik hirdetése: „Lisztet adok: bútor, edény, fehérnemű, írógép, tűzifáért [...]" — olvashatjuk 1945 tavaszán a nyelvileg nem igazán szabatos, de tartalmi20 lag kifejező hirdetésben. 19. U. 0. 20. Népszava, 1945. március 22. 4. old.