Budapest, a kávéváros - Budapesti Negyed 12-13. (1996. nyár-ősz)

A KÁVÉHÁZ MINT „AKARAT ÉS KÉPZET" - SÁNTA GÁBOR „Vigasztal, ápol és eltakar"

A kávéházban nem kell feltétlenül társasági életet élni; egyedül is lehet üldögélni a márványasztaloknál, sütemény és kávé mellett. Ilyenkor többnyire olvas a betérő, vagy dolgozik. íróink közül, otthoni dolgozószoba híján, nem kevesen, rendszeresen kávéházban alkották műveiket. A már sokat emlegetett Szini Gyulának „nem volt törzskávéháza, törzskávéházai voltak. A maga és családja, felesége és gyermekei: az ikrek megélhetéséért rengeteget dolgozó embernek az élete kávéházakban folyt. Azokban írta tömérdek elbeszélését, cikkeit és regényeit is. Nem volt »társasági« ember, a kávéház a munkahelye volt, elvonult ott egy sarokba, a kávé mellé tintát, tollat kért, és amint a kávéját felszürcsölte, már nekilátott a munkának, az írásnak" írta róla a barát, Simándi Béla. Ugyancsak ő emlékezik meg arról, hogy Nagy Lajos „nemcsak a New Yorkban volt otthon, a többi irodalmi kávéházban is, elsősorban kényszerűségből szokott az ottani íráshoz, mert szűkös lakásviszonyok között élt anyjával és öccsével." Persze, a kávéházba járók többségét leginkább a társaság vonzotta estéről estére egy-egy asztalhoz. Nélkülük magányosnak érezte magát a századforduló embere. Éppen ezért, ha valaki frissen került fel Budapestre, tájékozódni, ismerősöket szerezni természetesen valamelyik kávéházba ment. Már Kisfaludy Károly is írt erről elbeszéléseiben. Egyik hőse, a Remény fogadóban megszálló Tollagi Jónás például 30. In: A Newyorktól a Hungáriáig. Bp., 1965. 73. és 74. p. (Szerk.: Konródyné Gólos Magda) 31. Szalay Benjamin [Kisfaludy Károly]: Tollagi Jónás viszontagságai. Auróra. 1823. In: Kisfaludy Károly válogatott így mesél első pesti élményeiről: „Hol az ember idegen, senkit sem ismer; de így az ember csupa nézésből nem sokat tapasztal, azért én is lementem az alattam lévő kávéházba, hol több városi ifjakkal mindjárt is megismerkedtem. A rokonlelkek egy31 mást feltalálják ..." Az étkezésen és az újságolvasáson túl, „rokonlelkeket" keresni járt a legtöbb ember kávéházba. Velük beszélgetni abban a tipikus, fesztelen légkörben, amelyről a nemtetszését hangoztató Kóbor Tamás és a rajongó Bródy Sándor egyaránt áhítattal írt. „A kávéháznak van mindezeken kívül még egy külön varázsa - figyelmeztet a századforduló egyik legismertebb publicistája, Agai Adolf-: soha jobban nem érezzük magunkat, mint midőn a klubnak formakövetelő szabályai közül ide menekszünk, ahol föltétlen a szabadság (...) pihenő óráit hol töltse a klubtag, ha nem a 32 kávéházban?" Éppen ezért ezekben a budapesti - vagy ahogyan a lexikonok előszeretettel nevezik: bécsi típusú - kávéházakban többnyire állandó asztalaik voltak a törzsvendégeknek. Valószínűleg nem alaptalanul zsörtölődött egy korabeli illemkönyv szerzője amiatt, hogy „ami éttermeinkben és kávéházainkban az asztalok lefoglalásával történik, méltán botránkoztatja meg a külföldieket. Hosszú sor lefoglalt üres asztal a falak mellett körös-körül; az idegen számára legfeljebb a középen, vagy a bejárathoz közel, a léghuzamban, esetleg fűtési, vagy művei. Bp., 1983.631-682. p. (S.a.r.: Kerényi Ferenc.) 32 Porzó [Ágai Adolf]: Kávéházak, klubok és egyebek. In: Utazás Pestről-Budapestre. 1843-1907. Bp., 1908. 237-262. p.