Budapest, a kávéváros - Budapesti Negyed 12-13. (1996. nyár-ősz)
A KÁVÉHÁZ MINT „AKARAT ÉS KÉPZET" - SÁNTA GÁBOR „Vigasztal, ápol és eltakar"
mindenféle fajtával, mindenféle osztállyal, aki a legbensőbb ügyeit tárgyalja előttem. Egy írónak a pesti kávéház - mennyország. És most már nem is rossz szagúak, nyáron hűsek, télen melegek. Ebben az iromba városban csak ez az egy intézmény tökéletes, bő kárpótlás azért, hogy nincs úgynevezett » társadalmi életünk•«, pénzünk a luxusra és módunk, hogy kényelmes otthonunk legyen. Nagyon megértem azokat a nem tisztelt kávéházi vendégeket, akik három hatos ára kávé mellett hat órát ülnek ónix asztal mellett, kitűnő világításnál fölülbírálják a világsajtót, és jól öltözött, egészséges és szép nőknek beszívhatják a forró leheletét. Most már ritkán pofozkodnak kávéházakban, ez kár is, haszon is, de ez más téma. A tulajdonosokat a jómód - mindnek jól megy disztingvált urakká tette, és a berendezés művészi és kedves, bár néhol bolondos. (Ott, ahol az építész kenyérbéllel akar Michelangelo-t játszani.) Ebben a világban az elsők vagyunk és ez is valami. 1 ' (Kiemelés tőlem - S.G.) Szomaházy István, a népszerű lektűríró viszont nem ilyen derűlátó. Kóbor Tamáshoz, Molnár Ferenchez és Pásztor Mihályhoz hasonlóan, ő is a szegénységgel magyarázza a kávéházba járás szokását, kiegészítve az ezzel összefüggő általános igénytelenséggel. Szerinte „Budapesten azért jár annyi ember kávéházba, mert a lakásában deprimáló félhomálynál, ételszagnál, gye21. Bródy Sándor: Kávéházban. In: Lyta. Bp., é. n. [1911], 174-175. p. 22 Szomaházy István: A szép lakás. Intérieur (Â kávéház és lakóház), mi január 20.2-5. p. 23 Kotsis Iván: Közép- és kislakások alaprajzi megoldásai bérházakban. Bp., 1942. és Lyka Károly: Az otthon művészete. In: Magyar művelődéstörténet. V. Bp., é.n. Szerk.: reksírásnál és rendetlenségnél nem talál egyebet. Itt általában az a közfelfogás uralkodik, hogy még a nagy lakást is csupán a vendégek számára tartja az ember, s hogy e bizalmas, családias magányban mindenről le kell mondani, mert a falakon keresztül úgy se lehet látni, hogy miképpen élünk. Ezért ebédelnek még a tehetősebb famíliák is a gyerekszobában vagy az előszobában, gyűrött, színes abroszon, kicsorbult tányérokon, s ezért zárják el légmentesen az ebédlőt és az úri szobát. Angliában félbolondnak tartják azt a családot, mely önmaga az idegenek kedvéért lemond a szép lakás kényelméről." Lyka Károly és Kotsis Iván is osztja Szomaházy István véleményét, amikor a polgári lakáskultúrát elemző írásaikban azt fejtegetik, hogy a századforduló idejének polgárlakásaira sokkal inkább a reprezentáció volt jellemző, mint a gyakorlati célok szem előtt tartása. A meghitt, higiénikus családi otthon helyett fontosabbnak tűnt akkoriban az előkelőség látszata. Amire tanulmányaikban rámutatnak, azt a szembetűnő ellentmondást Kóbor Tamás már a múlt század kilencvenes éveiben vázolta: „Olyan visszás ott látnom azt a szép hölgyet szép leányaival a Reutter kávéház női termében, és mégis oly természetesnek találom, hogy nem ül otthon az ő selyem boudoirjában. Az a selyem boudoir nem otthon, még csak nem is tartózkodóhely. Domanovszky Sándor. Gyáni Gábor idézi őket a Polgári lakáskultúra a századfordulón című kötetben. (Bp., 1992. 27-60. p. Szerk.: Hanák Péter.) Elgondolkodtató, hogy ezt a látszatra törekvést már Széchenyi István is kárhoztatta az otthon kialakításakor. (In: Széchenyi István: Budafesti por és sár. Bp. 1995. S.a.r.: Fenyő Ervin. 58. p
