Budapest, a kávéváros - Budapesti Negyed 12-13. (1996. nyár-ősz)

HELYEK ÉS TÖRTÉNET - SALY NOÉMI A Krisztinaváros és a Philadelphia

JAVITO KAVE Amit a századforduló kávéházainak berendezéseiről tudunk

9 SÁRMÁNY ILONA JUHÁSZ GYULA (*A tanulmány a szerzők korábbi kutatásaira épült kultúrtörténeti esszé, a téma fontossága okán döntöttünk a jegyzetanyag nélküli közlés mellett. - A szerk.) A múlt század második felében az Osztrák-Magyar Monarchia városaiban páratlan virágzásnak indult a kávéházi élet. Gombamód szaporodtak a kávéházak, melyek a társadalmi élet nélkülözhetetlen színterei lettek. A politikai és a kulturális életben kialakult szűkebb-tágabb baráti körök, asztaltársaságok és szakmai csoportok találkozóhelyei voltak. Valójában egyrészt az angol klubok és a francia irodalmi szalonok szerepét voltak hivatva pótolni itt, KözépEurópában, bár soha nem közelítették meg ezeket a távoli modelleket sem exkluzivitásban, sem az építészeti keret esetleges hasonlóságában. (A zárt angol klubok igazi magyar megfelelői egyébként a casinók voltak.) Bárdos Artúr szerint a pesti átlagember lakását sajátosan egészítette ki, sőt, sok szempontból pótolta is a kávéház. A budapesti kávéházak alapításának virágkora egybeesett a város óriási ütemű kiépülésével. Az 1860-as és az 1870-es évek kávéházai a források szerint még nem büszkélkedtek elegáns enteriőrökkel, elsősorban a praktikum jellemezte hamar elkopó és kíméletlen használatnak kitett berendezéseiket, (így a legendás Kávéforrásét, vagy a régi, Váci utcai Magyar Koronáét.) Három állandó alkotóelem szolgálta a kényelmet: a könnyed Thonet székek, a falak mentén vagy esetenként a pillérek körül futó, kárpitozott plüss vagy bőrpamlagok, s a jó, olvasáshoz alkalmas világítás. A praktikumot szolgálták a nagy, kirakatméretű üvegablakok és a könnyen tisztán tartható, nemes tapintású márványasztalok, melyekből mára mutatóba is alig maradt. A klasszicista, illetve a biedermeier bútorművészet viszonylagos puritánsága sokáig meghatározta a kávéházbelsőket.