Építők és építtetők - Budapesti Negyed 9. (1995. ősz)

HELYZETEK - MIKLÓSSY ENDRE A Hungária körút átalakulása

tés 1983/3. számában, a szerkesztőbizottsági tag Loydl Tamás és Perczel Károly jóvoltából. Néhány évre rá ez már nem sikerült: politikai síkra terelték az ügyet.) Tény, hogy ilyen hatalmi struktúrában a szakmai elhatározások valóban azonnal politikai legitimációs kérdéssé lényegíthetők át. (Az ellenkező oldalról nézve is igaz ez: az akkori „demokratikus ellenzék" egyik kalandvágyó tagja épp ezért a már bizonyos hírnévre szert tett szakmai ellenzéki programmal próbált fellépni az 1985-ös választáson. Persze, midőn később valóban képviselő lett, el is ejtette ezt a nyilvánvalóan csak politikai megfontolásból magáévá tett programot.) A „híd-ügy" azután valóban fölkeltette a lakosság érdeklődő elutasítását is, amihez hasonló eset tulajdonképpen nem volt azelőtt Budapest történetében. A koncepció által legerősebben sújtott budai oldalon 1987-ben tiltakozó aláírás-gyűjtés kezdődött. A tiltakozást többezren írták alá, és ez voltaképpen, a Dunare-kesztés elleni tiltakozást is megelőzve, az új politikai struktúra felé tett első lépésnek tekinthető. Az ilyen módon egyre inkább botrányossá növekedő „híd-ügy" - ami valójában elsőrangú városfejlesztési ügy persze - az évtized végére általánossá váló forráshiány miatt azonban elméleti maradt. A rendszerváltás után az eldőltnek látszó kérdésre (hiszen az Állami Tervbizottság végül is jóváhagyta az egész sztráda-koncepciót) mégis vissza kellett térni. A nyitott jövő Ősi problémája a gondolkodó embernek, hogy a jövő szabad-e vagy pedig eleve meghatározott. A városfejlesztés eme kérdéshez szerény adalékként annyit szólhat, hogy a jövő - a város jövője - annyira „nyitott", amennyire kedvező megoldásokhoz folyamodik, és annyira determinált, amennyire a rossz megoldások további hátrányos lépéseket kényszerítenek ki. A „Lágymányosi híd" problémájává zsugorított Budapest-fejlesztési koncepció jellegzetes kompromisszummal záródott: - a Fővárosi Közgyűlés eldöntötte, hogy épüljön meg, ám vele „közel egy időben" épüljön egy délebbi Dunahíd is - viszont ne épüljön meg a lakosság lázongásának fő tárgya, a Hamzsabégi úti autósztráda, helyette egy délebbi útvezetés készüljön. - a Parlament pedig úgy döntött, hogy ad pénzt a Lágymányosi hídra és tartozékaira (az utóbbi a több), ámde nem ad pénzt másra. A kompromisszum, melynek alapján a „Híd" hamarosan el is készül, rendkívül jellegzetes: a „lokális érdeknek", melynek figyelembe vételét a hatalmas lakossági nyomás kényszerítette ki (helyi népszavazás lógott a levegőben), eleget tett - ámde elveszett a főváros általános érdeke, az eljövendő évtizedek Budapest-fejlesztésének a kulcsa, a délebbi híd. (Nyilván senki se veszi komolyan a Közgyűlés erre vonatkozó határozatát.) A fő kérdés, mint mondottuk, nem is a híd maga, hanem a „Hungária-autósztráda". És ez a kérdés még mindig nem dőlt el. Az autósztráda-koncepciót érvényesítő beruházások ugyanis az elmúlt években zavartalanul folytak. Épül a 6-os út a híd budai hídfőjéhez. Csak a pénzhiány akadályozza, hogy az M5-ös autósztrádát ide