Építők és építtetők - Budapesti Negyed 9. (1995. ősz)

HELYZETEK - HEISZLER VILMOS Birodalmi és nemzeti szimbólumok Bécsben és Budapesten (1867-1918)

zeti sikerek - hűen tükrözték vissza a századforduló idejének ideologikus közgondolkodását, mely a társadalmi élet szinte valamennyi színterén a nemzeti összetevőket kereste. Már-már mániákusan keresték mindenben a nemzeti jelleget: művészektől, építészektől is elvárták a magyar nemzeti géniusz kidomborítását. Ennek a túlhajszolt nemzeti nézőpontnak az érvényesítése jegyében utálták ki szinte a budapesti Operaházból Gustav Mahlert, ennek a bűvöletében keresték parlamenti vitákban a nemzeti géniusz ismérveit. A lázas nemzeti nézőpontkeresés kompenzatorikus jellegét világosan mutatja az ifjabbik Andrássy Gyula kijelentése 1896-ból: „Sajnos, igen sok más tekintetben szomszédaink messze túlszárnyalnak minket. Szorgalomban, takarékosságban, üzleti szellemben és tudományosságban előbbre vannak, mint mi. Nemzeti érzés, politikai érzés tekintetében azonban a fölény a miénk." Ez a szempont a 90-es évektől egyre erősebben érvényesült a művészek téma- és formakeresésében is. Az építészek között Lechner Ödön nevéhez köthető a „nemzeti stílus" megteremtésére irányuló, művészileg is értékelhető törekvések kezdete. Lechner főleg ornamentikus elemek alkalmazásával remélte kialakíthatni a magyar nemzeti építészeti stílust, s „Keletre magyar!" c. pályázati jeligéje programot is jelentett: a magyar népművészet forrásának tekintett keleti, elsősorban iráni és indiai motívumoktól ihletett ornamentikával feldíszített épületeivel keltett feltűnést, s aratott sikereket. (Egyik első híres alkotását, az 1896-ban felavatott Iparművészeti Múzeumot egyik bírálója rosszindulatú, de találó megjegyzéssel a „Cigánycsászár palotájának" nevezte.) Lechner törekvései szerencsésen kapcsolódtak az éppen akkor induló szecesszió művészeti mozgalmához, mely az unalmas akadémiai és historizáló művészettel szemben - Lechnerhez hasonlóan - szívesen nyúlt a népművészet vagy az egzotikus vidékek formakincse felé. A magyar szecesszióra azonban hangsúlyosan jellemző - más kelet-európai nemzetek művészetéhez hasonlóan - a nemzeti jelleg kiemelése és érvényesítése. így a magyar képzőművészetben folytatódott a nemzeti stílus komponenseinek keresése: a közmegegyezéssel „tiszta forrás"-ként elismert népművészet mellett voltak olyanok, akik továbbra is az egzotikus Napkeleten keresték a használható elemeket. így került elő pl. hosszas fáradozás után egy igazán „nemzetinek" tekinthető építészeti stíluselem, a boglyakupola, vagy boglyaív. A szénaboglya kétségbevonhatatlanul népi, paraszti alkotás, s mint ilyennek, a boglyaívnek a pedigréje elsőrendű. Ennek első építészeti variánsát a lelkes kutatók a boglyakemencében lelték meg, történeti előképként pedig az ókori Kisázsia hasonló formájú házfedelei és a szasszanida Irán építészeti motívumai szolgáltak. Méltán került tehát ez a megoldás 1901-ben Lajta Béla Kossuth-mauzóleum-pályázatába. A nemzeti stílus formakincsét mások a középkori művészetben vélték feltalálhatni (itt közvetlen kapcsolat volt az angoí preraffaelitákhoz). A magyar sajátosság itt is az, hogy művészeti elemekhez és érté7. Idézi i. m. 30. old.