Építők és építtetők - Budapesti Negyed 9. (1995. ősz)

HELYZETEK - HEISZLER VILMOS Birodalmi és nemzeti szimbólumok Bécsben és Budapesten (1867-1918)

szükséges tróncermek, fogadótermek, lakosztályok, báltermek, hivatali helyiségek mind elkészültek. A vágyott célt mégsem érték el, Ferenc József továbbra is a Hofburgot favorizálta, bár 1908-ban itt proklamálta Bosznia-Hercegovina annexióját. A királyi palota külső és belső munkálatait kizárólag magyar művészek végezték. A palota belső kiképzésében már szecessziós elemek is előfordultak, de uralkodó itt is a historizáló eklektika, elsősorban a Bécsben már megszokott neobarokk volt. Szükség is volt erre, hiszen súlyos milliókat áldoztak egy presztízsszempontokból kiinduló vágyálom: az állandó budai Habsburg-udvartartás elérése érdekében. A vágyálom beteljesíthetetlen maradt, Budapest nem tudott a téren (sem) Bécs egyenrangú konkurensévé válni. A köztéri szobrok, emlékművek - mentesek lévén gyakorlati-funkcionális szempontoktól -jóval közvetlenebbül tárják fel a megalkotásuk, felállításuk mögött húzódó szándékokat. A bécsi köztéri szoborállományra jellemző a művészeket ábrázoló alkotások nagy száma (mintegy ötven százalék). A fennmaradó ötven százalékon uralkodók, hadvezérek, politikusok osztoznak. Az ábrázolt személyek - természetesen az osztrák birodalmi gondolat hordozói (Mária Terézia, Schwarzenberg, Károly főherceg, Radetzky, Savoyai Eugén). Patetizmusukat megformálásuk kvalitása ellensúlyozza. Budapest ezen a területen kétszeres hátrányban volt: egyfelől hiányoztak a megfelelő tudású szobrászművészek, másfelől talán itt mutatkozott meg a dualista Magyarország egyik fő ideológiai problémája: a birodalmi egység és a magyar nacionalizmus egyeztetése. Hiszen sikeres hadvezérek az utolsó két évszázadban szinte csakis a Habsburg-ellenes függetlenségi mozgalmakban szerepelhettek (Rákóczi-felkelés 1703-1711, 1848-1849-es forradalom és függetlenségi harc) - a császári hadak ellen gyakran győző, bár végül elbukó hadak vezéreinek csakúgy ellentmondásos dolog volt szobrot állítani, mint a Habsburgokat detronizáló Rákóczi Ferencnek vagy Kossuth Lajosnak (ne feledjük: Cromwell emlékét is sokáig kiiktatták az angol közéletből!). Talán ezért is Budapesten előbb szintén az írók és költők kaptak szobrokat. Sikeres katonákkal nem nagyon dicsekedhettünk, legfeljebb az 1848/49-es szabadságharc hadvezérével, aki azonban éppen a tárgyalt időszakban a szabadságharc bukása miatt frusztrált nemzeti öntudat által szükségletnek érzett bűnbak nem túl hálás szerepét töltötte be. Görgei Artúrról van szó, aki katonához méltó önfegyelemmel viselte a hálátlan szerepet. O semmi esetre sem kaphatott szobrot - az osztrák kollégák még nem felejtették el az 1849 tavaszán az általa vezetett honvédseregtől elszenvedett vereségeket, a magyar közvélemény pedig az árulót látta benne, amiért 1849 augusztusában kapitulált az orosz intervenciós sereg előtt. (Azelőtt s azóta is sajátja a magyar köztudatnak, hogy a balsikerek mögött nem saját gyengeségét vagy hibáját keresi, hanem árulók és merénylők után kutat.) Az 1848/49-es konfliktus hagyott maga után egy emlékművet, ami azonban csak irritálta és felháborította a magyar közvéleményt. Hentzi tábornoknak, Budavár 1849 májusi császári parancsnokának emlékművéről van szó, melyet még 1852-ben