Építők és építtetők - Budapesti Negyed 9. (1995. ősz)

HELYZETEK - HEISZLER VILMOS Birodalmi és nemzeti szimbólumok Bécsben és Budapesten (1867-1918)

nyáron pedig Ischl volt az uralkodó és udvartartása rendes tartózkodási helye; a budai Várpalota inkább alkalmi szállás maradt az uralkodó pár látogatásai alkalmával, a gödöllői kastélyt is csak a jó vadászati lehetőségek miatt kedvelte Ferenc József. S ha az uralkodó és a közös minisztériumok székhelye Bécs volt, ehhez alkalmazkodott a külföld is: a külföldi hatalmak nagykövetségei és követségei kivétel nélkül Bécsben tartották rezidenciájukat, a magyar fővárosnak legfeljebb főkonzulátusok jutottak. A külföld, a bécsiek, a régi bürokratikus apparátus és a dinasztia szemében a székváros Bécs maradt. Jellemző példája ennek az a felháborodás, amit az uralkodó befolyásos nagybátyja, Albrecht főherceg érzett berlini látogatásakor 1875-ben, amikor a porosz trónörökös arra célzott, hogy a Habsburgok igazi otthona most már inkább Budán lenne, nem pedig Bécsben. Bécs tehát császárváros maradt, birodalmi székhelynek érezte magát, s ennek megfelelően alakította saját szellemi és fizikai arculatát. A soknemzetiségű ciszlajtán birodalomrész (Ausztria) 1867-es alkotmánya nem is tesz említést államnemzetről, csak a jellegzetesen prenacionális fogalommal jelölt „néptörzsek" egyenjogúságát szögezi le. Bécs tehát 1867 után sem lett nemzetállami főváros, továbbra is a soknemzetiségű birodalomfél központja. (Érdekes visszatükrözője ennek az a tény, hogy kifejezetten német-nacionalista vezetés nem volt Bécsben: mind a liberálisok, mind a keresztényszociálisok ideológiai arculatát egy német orientációjú nagyosztrák szellemiséggel jellemezhetjük. A Schönerer-féle német-nemzeti irányzat Bécsben mindig marginális maradt.) Ennek megfelelően sem a bécsi szellemi életet, sem a város fizikai megjelenését alakító tényezőket nem foglalkoztatta a nemzeti problematika központi kérdésként. Talán ezzel is magyarázhatjuk a századfordulós Bécs szellemi életének világszínvonalát: tudomány, művészet inkább az általános emberi problematikára koncentrálva az egész világ számára érvényes és érdekes produktumokkal állhatott elő. A dinasztiáról a városra áramló nemzetek felettiség a kultúrát is meghatározta. Más volt a helyzet Budapesten. A XIX. század folyamán amerikai tempóban fejlődő Duna-parti városkettős önképét a bizonyítani akarás határozta meg: bizonyítani azt, hogy a modern európai nemzetállamok sorába lépő ország igazi fővárosa jött létre a Duna mentén. Míg Bécs természetes magától értetődéssel folytatta a császárvárostradíciót, Budapest a reformkor dinamikusan lüktető Pestjét, jóval csendesebb, hivatalnokvárosi jellegű Budáját és mezővárosi Óbudáját próbálta ötvözni. De a „sollen" kategóriája határozta meg a fővárosi arculat alakítását is: egy soknemzetiségű, erősen korlátozott szuverenitású államalakulat, az Osztrák-Magyar Monarchia immáron egyenjogú részét képező, de magyar nemzetállami szerepben tetszelgő, közjogi értekezésekben és hangzatos politikai szónoklatokban a szuverenitás gondolatával játszadozó Magyar Királyság fővárosává kellett lennie az erős német és szláv népességgel és kulturális hagyományokkal rendelkező, de egyre inkább magyarosodó egykori Pest-Budának, mely 1873-ban, a három város (Pest, Buda, Óbuda) egyesítésekor kapta meg végérvényesen a Budapest elnevezést.