Építők és építtetők - Budapesti Negyed 9. (1995. ősz)

METSZETEK - NÉMETH LÁSZLÓ Bűn (regényrészlet)

gott, a kövezet húzott s a cipő rögein ólmos delejt bocsátott az ember lábába, föl a derékig, úgy, hogy az ember és föld között elmosódott a határ s a lépő az egész utcát magával húzta, mint tésztagyúró a ragacsos pépet. A Margit-körút kövezetének, melyen Lajos Korányi hírével rohant végig, semmiféle anyagi tulajdonsága nem volt; nem is kockákon ment az ember, hanem egy fejében kattogó motor vitte alacsonyan a járda fölött: „állás", „Mari", „nem igaz" s más ilyen pöfögő szavakkal tartva fenn. A Bimbó utcában a kövezet megint jelentkezett a sarok alatt. De ez a kövezet vidám volt, ruganyos. A kapaszkodón fölfele lökte Lajost, mint egy mozgó lépcső: az ember minden lépésnél érezte, hogy van lába s van egy föld, amely ezt a lábat szolgálni kénytelen. A kövezetnek ezek az anyagi tulajdonságai a lábon át, egész a lelkiismeretig fölhatoltak. (...) A telket már messziről megismerte. Egy kerítetlen cseresznyés volt vele szemben, a szélső fán fölírás: „Telkek háromszázöltől. Bővebbet a Házfelügyelőnél, Alpár út 33". Ahogy közelebb ért, lassított kissé. Ujjongása, ily közel a jelentkezéshez, lámpalázba ment át. Mit szól hozzá Vodál? Beveszik-e a többiek? Nem lesz-e baj, hogy szervezetlen? Úgy gondolta, körülszimatolja elébb az építkezést. A munka nemrég kezdődhetett, csak az alap volt kiásva. Hátrább a kátránypapírral fedett szerbódé állt, körülötte téglahegyek s néhány nyaláb vasrúd, a tetőhöz. A munkások az alapot hordták betonnal tele. Papírzsákokból fordították bele a cementet a sóderba s lassacskán vizet töltöttek hozzá. A kavics egy deszkakeretben állt, abban keverték össze az egészet. Lajos hallott már erről Mátyásföldön; a keret akkora, hogy egy ötvenkilós zsákkal a megfelelő betont adja. Látatlanban mégsem tudta jól megérteni; most hogy szeme előtt volt, akár maga csinálja tovább. Ettől nagy bizakodás ömlött el benne; valami fogadalomfélét is tett vagy érzett inkább, hogy csak egyszer kerüljön be, megbecsüli magát. Az alap gödrében, övig elmerülve egy férfi állt, valami drótrudat igazított. Lajos nem láthatta az arcát; de sokkal szélesebb ember volt, semhogy ő legyen Vodál, a betonmunkás. Most kiugrott és előrejött a keverőkhöz; sokallta a cementet: a tervező úgyis akkora alapozást írt elő, hogy abba egy cementbányát beléhordhatnak. Lajos jobban megnézte őt s a lábába szaladt a vér. Akkor ünneplőben volt, de ő ingujjban, kőmíveskötényben is megismerte a nénje vasárnapi kísérőjét. O volt, a Mari embere, ahogy magában azóta nevezte. Tömött, fekete férfi, a haja ősszel vegyes, húsos könyöke a falusi bölléreké. Hát ezért? áradt el benne a szomorúság. Az egyik munkás kiemelt egy kanálnyi betonkeveréket és visszacsapta; jó, gusztusosat cuppant. Hátul, a rudaknál ketten nevetkőzve győzködtek s egymás hasa felé kapkodtak. Az épülő háznak csak egyfelől volt szomszédja s mögötte föl a kis fenyvesig mérges, zöld, magas lucerna futott.