Zsidók Budapesten - Budapesti Negyed 8. (1995. nyár)
NEOLÓGIA ÉS ORTODOXIA - KARÁDY VIKTOR — PALÁSTI MÓNIKA Ecsetvonások a budapesti ortodoxiáról
tehát igen ritkán engedélyezték . így egyértelműen bizonyítható, hogy az ortodoxia a hagyományőrzést a családnév-őrzésre is messzemenően kiterjesztette. Mégis, táblázatunk azt is igazolja, hogy a magyarosító mozgalom az ortodoxiában is nyomot hagyott, leginkább a 20. században aktív házasuló férfiak között, hiszen ezeknek több mint egy tizede már magyar családnevű volt. Mi több, mindkét nembeli ortodox házasuló apáinak nemzedékében is jóval több (6-8%-nyi) magyar nevűt találni, ami arra utal, hogy a magyarosító mozgalomban az ortodoxia egyes elemei, főképp a férfiak már a múlt század vége óta, bár nem tömegesen, részt vettek. Kísérleti eredményeinket ki is tudjuk egészíteni továbbiakkal, így például a magyar családnevet viselő ortodox házas férfiak és felmenőik részarányai jól hasonlíthatók az 1926os szombattartó önállók 7%-os 21 , az 1933-as pesti ortodox elemi iskolások 6%-os 22 , a 23 pesti ortodox polgári iskolások 8%-os részarányaihoz a megfelelő rokoncsoportokban. Más adatokból még azt is valószínűsíteni lehet azonban, hogy ez a szerény, de nem jelentéktelen ortodox kezdeményezésű névmagyarosítás minden bizonynyal elsősorban a főváros belső kerületeiben kiteljesedő asszimilációs impulzusok következménye. így az Újpesten és Rákospalotán 1926-ban összeírt szombattar20. Most lezárás alatt lévő s Kozma István közreműködésével folytatott felméréseink a névmagyarosító mozgalomról 1897 és 1960 között megerősítik, hogy míg 1919 előtt a névmagyarosítók többsége (mintegy 60%-a) zsidó vallású volt, 1919 után ez a százalék a zsidó népesség országos reprezentációjának szintjére, illetve sok évben ez alá süllyedt. A Gömbös-éra beköszöntével, főképp 1934 után a zsidók által benyújtott ezirányú kérvényeknek 1945-ig már lényegében sohasem tettek eleget. A korabeli statisztikus Kovács Alajos 1927-1929tók között egyetlen magyar nevűt sem találni. A családnév-változtatás miniszteri engedélyhez kötött, látványosan stratégikus lépés volt a formális asszimiláció irányába, szemben az utónév-választással, amely sokkal spontánabb, kívülről nem vagy alig kontrollált, a családok sajátos hagyományát, önképét, a születő gyerekeknek szánt társadalmi-szimbolikus rendeltetést leképző, s mindenekelőtt szabad választáson alapuló aktus volt. Ezeknek módszeres összesítése érdekes betekintést enged az informális asszimilációs elmozdulások és opciók történelmi alakulásáról a vizsgált réteg különböző generációs és nemi csoportjainál. A két párhuzamos névanyag szépen demonstrálja, hogy a formális felekezeti hagyományőrzés hosszú távon egyáltalán nem akadályozta meg a gyerekeknek adott polgári nevek fokozatos eltávolodását a hagyományos héber vagy jiddis névanyagtól, s a nem-zsidó társadalomban is divatos nevek felvételét. A múlt század derekán született ortodox férfiak leggyakrabban héber (Sámuel, Dávid, József, Jakab, Ábrahám, Mózes stb.) vagy német (Móric, Ignác, Adolf, Bernát, Ármin stb.) nevet viseltek. A ritkábban választott nevek között azonban sok volt a jiddis eredetű (Sélig, Heskel, Feiwel, Eisben a névmagyarosítók között mindössze 1,4% zsidót talált, 19311932-ben 6,8%-ot. Lásd u.ő, A nevek és névváltoztatások statisztikája, Magyar Statisztikai Szemle, 1930,228-240, és A névmagyarosítások 1932-ben, u.ott, 1933,103-105. 21. Adatbázisként a 9. jegyzetben idézett Khorein-féle összeírást használtuk. 22. Az iskolai értesítői listák alapján 23. u.o.
