Zsidók Budapesten - Budapesti Negyed 8. (1995. nyár)

VÉSZKORSZAK - MAJSAI TAMÁS „Bíborosok és püspökök a zsidómentés barikádharcában"

tökélnek e sorok annak az eddigi, majdhogynem evidenciaszerű - és többé-kevésbé még a történészi vizsgálódásokban is kifejeződésre jutó — vélekedésnek az érvényességi határait illetően, amely az ország keresztény közösségei közül a református felekezetet „mentette fel" leginkább a zsidóságot sújtó 1944-es tragédia felelőssége alól; felvetik e sorok a mögöttük álló szemlélet rokonságának a kérdését az e tekintetben egyedülállónak ismert Serédi Jusztinián-féle felfogással, amelyben ismeretes módon úgy kapott hangot a zsidóüldözés elítélése (ld. a hercegprímás június 29iki híres-hírhedt pásztorlevelét), hogy egyúttal legitimálta is azt. De nyilvánvalóvá válik e dokumentum alapján az is, hogy a Holocausttal szembeni egyházi magatartás hiányosságaiban mennyire komoly saját helyi értéke volt az antiszemitizmus inherens, önerős tényezőinek, s az, hogy következésképpen mennyire felszínes is minden olyan kísérlet, amely - abból a kimondatlanul is érzékelhető előfeltevésből kiindulva, hogy a Holocausttal kapcsolatos egyházkritikai megállapítások alapvetően ideologikus és más érdekszempontok termékei - szinte köteles módszertani eltökéltséggel keresi az egyház falain kívüli történelmi tényezőknek e kritikai momentumokat úgymond hatálytalanítani, de legalábbis jelentősen relativizálni képes nyomait. Nem kétséges persze, hogy a kulturális és erkölcsi fékek, a politikai és morális racionalitás és egyéb rokon tényezők adott esetben jelentős gátlások alá is helyezhetik az olyan típusú naturális ős-indulatokat, mint amelyek a püspök tájékoztatójából kiviláglanak. Ám az sem igényel bővebb okfejtést, hogy ezeknek a faktoroknak a korlátozhatósága meglehetősen esetleges, s hogy azok éppen a fennálló történelmi helyzethez hasonló szélsőséges időkben válhatnak beláthatatlan bizonytalanságok fenyegető forrásaivá. A konkrét esetet illetően Ravasz Lászlónál például az önmaga determinációin való felülemelkedés szándékának már-már megható jelei ellenére is megállapítható (minden prózai szempont, önérdekűség ellenére is), hogy a döntéseiben megjelenő összteljesítmény alapvetően annak a gondolkozásnak, annak az értékrendszernek és annak a problémaérzékenységnek a struktúráit tükrözi vissza, amely ebben a közreadott „őserejű" megnyilatkozásban kirajzolódik előttünk. És végül még egy fontos szempont. A vizsgált forrásból elénk táruló struktúrák természetesen nemcsak Ravasz Lászlóról szólnak. Sőt, furcsa módon talán legkevésbé róla. A dokumentum relevanciájának legfőbb hordozója ugyanis minden bizonynyal az, hogy annak szerzője nem „egy" püspök volt, hanem az az egyházfejedelem, aki egyszersmind a korabeli református egyház és az egész magyar protestantizmus legbefolyásosabb, osztatlan tekintélytélvezővezéregyéniségének is számított; az a Ravasz László, akinek - igazi paradoxonként - nem utolsó sorban azért volt kulcsszerepe a Holocaust eseményeivel kapcsolatos protestáns egyházi döntésekben, mert az illető két felekezet hierarchiáján belül mégis ő volt a magyar zsidóságra zúdult 1944-es tragédiával szembeni cselekvőkészség legenergikusabb és legkoncepciózusabb képviselője.