Zsidók Budapesten - Budapesti Negyed 8. (1995. nyár)

ÉLET A KULTÚRÁBAN - LACKÓ MIKLÓS Zsidók a budapesti irodalomban (1890-1930)

A zsidó vagy zsidó származású irodalmárok több területen játszottak kiemelkedő szerepet a magyar irodalmi életben. Az egyik: jelentős a szerepük a múlt század második feléig alapvetően vidéki irodalom urbanizálásában és modernizálásában. Ennek legfontosabb problémája a múlt században szinte mindvégig uralkodó, de mindjobban kiüresedő és epigonizmusba süllyedő „nép-nemzeti" irányzat szerepének megtörése volt. Ez a mind konzervatívabbá váló irányzat egykor (amikor még nem is nép-nemzetinek hívták) nagyszerű irodalmat hozott létre. De századvégi ideológiájától fűtött irodalma szemben állt az öntörvényű irodalom nyugaton már régen uralkodóvá vált felfogásával: egy olyan politikai-elvű irodalmat jelentett, mely központi feladatának a nemzeti-nacionalista gondolatkör támogatását tekintette; benne nyertek megfogalmazást a nemzettudattal kapcsolatos közéleti problémák: a nemzetkoncepciók felvázolása, a túlnyomórészt a nemesi múltból vagy egy patriarchálisán elképzelt parasztság vonásaiból kialakított „nemzetkarakter" ápolása, a nemzeti hagyományok őrzése. Plasztikusan mutatja ezt a kiváló konzervatív irodalomtörténésznek, Horváth Jánosnak e korról még az 1920-as években is vallott, visszatekintő felfogása: „Gyakran le-lesétálva az Adykérdésről is gondolkoztam - írta 1927-ben, egy nyári vakációról Szekfű Gyulának. Az eredmény ez: Adyval, s már jóval előtte az irodalom megszűnt a »nemzetinek« az ancillája lenni, ami Bessenyeitől Aranyig volt. A »nemzeti« vegye ezt tudomásul... Az irodalom romantikus nagyrabecsülésével hagyjon fel, s nyugodjék bele, hogy ott egyének marakodnak a koncért." A „koncért" való marakodás valójában az öntörvényű irodalom kivívásáért folyt, mely a századelőn - persze sok elődre támaszkodva az új irodalomban s a Nyugatban öltött testet; ennek előkészítésében, megszervezésében, támogatásában közismerten nagy szerepe volt a zsidó-magyar íróknak, szerkesztőknek és a zsidó polgárságnak. És itt nemcsak az esztétaként már viszonylag korán elfogadott Osvát Ernőt kell kiemelni, hanem Ignotust is, aki az öntörvényű irodalomért folyó harcot ideológusként vezette, méghozzá távolról sem egyoldalúan. Nemcsak a konzervatív irodalomfelfogásnak volt harcos ellenfele, hanem - s ez mutatja, hogy mily kicsinyesek voltak az ellene szegezett akkori vádak -, amikor kellett, az irodalmi támogatást követelő „baloldali" igényeknek is: túl a századelő szociáldemokráciája által támogatott, elavult naturalista „nyomorirodalmon", szembefordult a polgári radikálisok azon csoportjainak törekvéseivel is, amelyek (főleg az 1910-es évektől) saját politikájuk támogatását kérték a Nyugattól, az új irodalomtól. A Huszadik Század 1912-ben rendezett Irodalom és társadalom c. nagy vitáján Ignotus ezt mondta: a polgári szabadságharcok az utóbbi évtizedekben Magyarországon egybeestek egymással, s ezek keretén belül „a politikai radikalizmus diadalmasan lobogtatta meg az írói szabadság zászlaját." A polgári radikálisok azt hitték, hogy az új irodalom kiáll az ő törekvéseikért. „Ehelyett a megszabadított irodalom bájos mosollyal megköszönte a hős radikalizmusnak a szívességét, s még bajosabb mosollyal, elképesztően szemtelen egyszerűséggel ... elkezdett flörtölni mindenféle dendikkel, olyanokkal is, kik