A modern metropolisz - Budapesti Negyed 6-7. (1994. tél – 1995. tavasz)
PROBLÉMÁK ÉS LEHETŐSÉGEK A SZÁZADELŐN - PETER JELAVICH A berlini kabaré mint a metropolisz-lét montázsa
rodalom egyesülését követő években. Miként az anyaműfaj neve is kifejezi, e műsorok egymástól elkülönült, „speciális" szórakozási formák választékát kínálták a közönségnek: főképpen dalokat, akrobata mutatványokat, állat-számokat, ám olykor paródiákat, bűvész-trükkökct, életképeket, sőt népszerű opera-áriákat is. A showvarieté jellegzetesen urbánus találmány, amely Angliából származik, ahol a múlt század első felében „music hall" néven vált ismertté. Innen terjedt át a kontinensre, sőt Amerikára is, ahol a „vaudeville" elnevezést kapta. Ettől fogva azután egészen a mozgófilm megjelenéséig ez maradt a nagyvárosi szórakozás meghatározó formája. A német „vaudeville" külső megjelenését sokféle igény és ízlés formálta. A legszolidabb változat alig volt más egy-egy olcsóbb étterem vagy kocsma sarkába állított emelvénynél, amelyről kezdő vagy immár kiöregedett színészek, mutatványosok szórakoztatták az alkalmi közönséget. Közülük azok, ahol férfiak szolgáltak fel, afféle tisztes szórakozóhelynek számítottak, ahová az egyszerűbb polgár akár családját is magával vihette. Ámde azok, amelyekben női személyzet szolgálta fel az italneműeket, miközben a pódiumról kacér szubrettek pikáns dalokat énekeltek, már jóval kétesebb helynek minősültek. Az efféle helyeken nemegyszer több „művésznő" is egyszerre lépett a színpadra, mindegyikük a maga szuggesztív dalrészletét elő15. A berlini „Eőtörvényszéki Büntetőtanács" 1904. szeptember 22-én kelt állásfoglalása a „Tingeltangel" műfajáról, idézi: Glasenapp: „Polizeipräsidium Berlin zu Landgericht Magdeburg" 1914. május 23-i levél, in: Brandenburgisches Landeshauptarchiv, Pr. Br. Rep. 30 Berlin C, Pol. Präs. Tit. 74. (továbbiakban: BLHA), Th 1499, f. 303. Ashowvarieték általános történetével kapcsolatban Id. Emst Günther: adva. Ezek után elvegyültek a közönség körében „pajzán" képeslapokat árulván, a férfiakat további rendelésre biztatván, mi több, titkos légyottokat egyeztetvén aznap éjszakára. A „Kék angyal" taverna-jelenetei híven illusztrálják a korabeli mulatóhelyek ezen típusát. Az efféle élvezeteket a kortársak némi becsmérlő gúnnyal csak „Tingeltangel"-nek nevezték. Habár e név eredete vitatott, leginkább talán a „tingeln" („csilingelés" jelentésű) igére vezethető vissza, mely alighanem arra a hangra utal, melyet a színpadi show közben körülhordott tálcára hulló pénzdarabok keltettek. Az alapszó - egyetlen magánhangzó-változtatással való - megkettőzése azután hasonló plebejus hangzást sugall, mint az amerikai „honky-tonky" (avagy a magyarba is átkerült „tingli-tangli" - a ford.). Az effajta mulatóhelyek hivatalos megítélésére enged következtetni egy 1904-ben keltezett német bírósági állásfoglalás, miszerint a Tingeltangel „állandó működési helyhez kötött, üzleti célú szórakoztatás, amely zeneszámokból, éspedig főként olyan ének- és táncbetétekből, rövidebb musicalekből és más efféle produkciókból áll, amelyek nélkülöznek minden magasabb művészi értéket vagy műveltségelemet, s amelyek akár tartalmuk, akár előadásmódjuk révén kiváltképp alkalmasak arra, hogy a közönség alacsonyabb ösztöneit, közülük is elsődlegesen a szexuális kéjvágyat felkeltsék". 15 Geschichte des Variétés (Bedin, 1978) valamint Wolfgang Jansen: Dos Varieté (Bedin, 1990). A birodalmi Bedin életéről Id. Eberhard Buchner kortár- si áttekintését: Varieté und Tingeltangel in Berlin (Bedin, 1905), csak- úgy, mint Ingrid Heinrich-Jost: Auf ins Metropol: Spezialitäten- und Unterhaltungstheater im ausgehenden 19. Jahrhundert (Bedin, 1984).
