A modern metropolisz - Budapesti Negyed 6-7. (1994. tél – 1995. tavasz)

PROBLÉMÁK ÉS LEHETŐSÉGEK A SZÁZADELŐN - PETER JELAVICH A berlini kabaré mint a metropolisz-lét montázsa

darabok mindinkább aláásták a többfelvonásos drámák hagyományosan zárt dramaturgiai egységét, s helyettük új műfajokat, nyitottabb befejezésformákat honosítottak meg. Hovatovább az egyfelvonásos színmű vált uralkodóvá, amely bevallottan csak az élet egyetlen, tágabb összefüggéseiből kimetszett szeletének bemutatására vállalkozott, míg egy másik műfaji újítás: a „helyzetdráma" csupán a főhős életének egyes stációit villantotta fel anélkül, hogy azoknak egyszersmind átfogóbb értelmet, jelentést igyekezett volna adni. Richard Hamann, német kritikus a különféle művészeti ágak ezen újabb fejleményeit áttekintvén 1907-ben úgy találta, hogy azok rendre egyfajta „impresszionisztikus" esztétikai felfogást tükröznek, amelyet mindenestől átitat a modern kultúra és civilizáció sokszínűsége. Hamann ezalatt a pillanatnyi benyomások által kialakított egyéni stílusok szeszélyes túlburjánzását s egyben a nagyobb lélegzetű, drámai vagy narratív folytonosságon alapuló műformák hanyatlását értette. Korántsem meglepő hát, ha szerzőnk ezen új művészeti jelenségek táptalaját épp a modern metropoliszban véli felfedezni. Az első világháború előestéjére egy másik, kiváltképp ígéretesnek tűnő technika is kiforrta magát, amely a nagyvárosi élet fragmentáltságát emelte művészi rangra, nevezetesen a kollázs. E technikai újítást elsőként Picasso és Braque alkalmazta 1912-ben, ám a háború végére számos ország művészei átvették, közülük is talán leginkább említésre méltóan a berlini da11. Charles Baudelaire: „Le Spleen de Paris", in: Oeuvres, szerk.: Y.-G. Dantec (Dijon, 1944), 1. köt. 405-406. o. daisták. A kollázs művészei a festett vászonfelületre újságfoszlányt, reklámcímkét, kottarészietet s számos más „talált tárgyat" ragasztottak fel, ily módon megtestesítve azt az újfajta esztétikai felfogást, amely az egymástól eltérő érzéki benyomások egyeztetésén alapult. Ezekben a művekben kézzelfogható formát nyertek mindazon modern alapelvek, amelyek a többi művészeti ágban ez idő tájra kiérlelődtek. A művészek többé nem törekedtek egységes tartalmak következetes formai megjelenítésére, céljuknak sokkal inkább a heterogenitás és diszkontinuitás érzékeltetését tekintették. Az áttekinthető térbeli elrendezettséget felváltotta a széttöredező egymásmelletiség, amely a szimultaneitás s a divergens jelenségek érzékeltetésére szolgált. Miközben a kollázs gyorsan tért hódított a képzőművészet kétdimenziós műfajainak művelői körében, s hasonló kompozíciós eljárásmód honosodott meg a térművészetekben is, a legújabb művészeti ág, a film mindinkább felfedezte a montázs-technika lehetőségeit. Maga a fotográfia, a tizenkilencedik század e nagy találmánya ugyanakkor nem pusztán dokumentálta a nagyvárosok rohamos növekedését, ám egyben a „pillanatfelvétel" műfaji adottságai révén az egyedi és tünékeny látványt megragadva jelentős mértékben hozzájárult az „impresszionista" esztétikum kialakításához. Az 1890-es évek közepétől mindehhez a „mozgókép" idődimenziója is hozzáadódott, amely ekként még hatásosabb eszköznek bizonyult a modern nagyvárosi élet dokumentálására. 12. Richard Hamann: Der Impressionismus in Leben und Kunst (Köln, 1907)- 201. o.