A modern metropolisz - Budapesti Negyed 6-7. (1994. tél – 1995. tavasz)
PROBLÉMÁK ÉS LEHETŐSÉGEK A SZÁZADELŐN - PETER JELAVICH A berlini kabaré mint a metropolisz-lét montázsa
metropolisszá vált. Ahogy Berlin fokrólfokra a modernizálódó Európa Párizzsal, Londonnal vetekedő fővárosa lett, a porosz udvar előkelőségei mindinkább növekvő ellenszenvvel tekintettek a városra, amely az ő szemükben csak iparmágnás parvenük, baloldali liberálisok és szocialista munkások ellenséges gyűjtőhelye volt. Berlin új arculatát, való igaz, legfőként a gazdaság formálta. Azon iparágak, amelyeket még az „első ipari forradalom", az acél, a szén és gőz diadala futtatott fel - a fémművesség, a textil- és gépgyártás -, változatlanul jelentősek maradtak. A század végétől ugyanakkor Berlin világgazdasági befolyása már javarészt annak az úttörő szerepnek tulajdonítható, melyet a város a „második ipari forradalom" során a vegyiparra és elektromosságra alapozott, létfontosságú új iparágak kifejlesztésében vállalt magára. Minthogy az iparnak mind több munkáskézre volt szüksége, a birodalmi Berlin életének egyik elsődleges jelentőségű ténye az a robbanásszerű népességnövekedés volt, melyet javarészt a városba való szüntelen beáramlás táplált. 1849 és 1871 között Berlin lakossága 826 000 főre emelkedvén alig két évtized alatt megkétszereződött, 1877-ben elérte az egy-, majd 1905-ben a kétmilliót - s ezen adatok az elővárosok népességét nem is tartalmazták. 1861-ben a város történetének első alapos népesség-statisztikája a lakáshelyzet akut válságára irányította a figyelmet. Ekkoriban a berlini polgárok több mint 40%-a élt egyszobás lakásban, lakásonként átlag 4,3 fővel számolva, ám tízezrével voltak olyanok is, akik hetedmagukkal vagy még többen laktak egyetlen szobában. A közfelháborodás és a panaszok ellenére a vilmosi korszak egésze alatt csak igen keveset tettek e krónikus helyzet enyhítése érdekében. A lakások megfelelő szellőzése, világítása és a minimális közegészségügyi feltételek híján rohamosan terjedtek a népbetegségek. 1905-ben Berlin Wedding nevű munkásnegyedében a gyermekhalandóság megdöbbentő rekordként elérte a 42%-ot. Heinrich Zille, egy népszerű kortárs grafikus, aki műveivel legfőképp a szegények életét igyekezett bemutatni, egy alkalommal keserűen megjegyezte: „Ahhoz, hogy valakit mihamar eltegyünk láb alól, nem kell balta vagy kés - elég egy nyomorúságos berlini bérlakás is." A mostoha lakás- és munkaviszonyok csak tovább szították a berlini munkásság radikalizmusát. 1875-ben erős marxista befolyás alatt megalakult az Egyesült Német Munkáspárt, s az 1878-as birodalmi parlamenti választásokon a szocialisták Berlin hat választókörzetében a szavazatok 52%-át szerezték meg. Még ugyanezen évben a Reichstag jóváhagyta Bismarck szocialistaellenes törvénycsomagját, mely tizenkét évre sikerrel visszavetette a baloldal legális térhódítását. 1890-ben azonban, e szocialista-ellenes törvények feloldása után, az immár Német Szociáldemokrata Pártra (SPD) átkeresztelt munkáspárt Berlinszerte méginkább kiszélesítette szavazóbázisát. 1912-ben, amikor a szocialisták országosan a szavazatok 35%-át mondhatták magukénak, a főváros választókörzeteiben ez az arány immár a 75%-ot is elérte. Annak ellenére, hogy Berlin a nyolcvanas évek során „vörös" városként mind nagyobb politikai tekintélyre tett szert, a főváros egyszersmind az antiszemita mozgal-