A modern metropolisz - Budapesti Negyed 6-7. (1994. tél – 1995. tavasz)

PROBLÉMÁK ÉS LEHETŐSÉGEK A SZÁZADELŐN - CHARLES E. G. MASTERMAN London élete - mai szemmel

on, e rejtélyes terra incognita szívében találjuk magunkat. Vég nélküli, nyomorúságos utcasorok futnak minden irányba, födetlen csatornáik peremén szurtosan játszódó gyermekekkel. Az elmúlt idők emberbaráti és vállalkozói buzgalmának eredményeképp körös-körül tömbházak, valóságos emberkaptárak meredeznek az égnek. A népsűrűséget híven érzékeltető, szorosan egymáshoz épített kétszintes, szürke sorházak sivatagi egyhangúságában még ama sárgás vagy vöröses téglákból rakott, komor és puritán iskolaépületek is üdítő színfoltot jelentenek, melyeket a London Városi Iskolatestület emeltetett szerte e negyedekben. A kegyesség helyi jelenlétéről melankolikus késő-György-korabeli, avagy amazoknál is melankolikusabb neogót templomok tanúskodnak. A főutcákon kora reggeltől késő estig zsúfoltan megtömött, kopott villamosok vánszorognak. Estelente a kerozinlámpák fellobbanó fényei alá bizarr színfoltként zöldségárusok települnek ki. Standjaik hosszú sora előtt megfáradt asszonyok vonulnak szakadatlan menetben, krumplira, babra, karfiolra és más efféle, az elemi létfenntartáshoz szükséges portékára alkudozva. Minden utcasarkon ott áll fényesen kivilágítva a „gin palota", ez az újmódi tömegitató, melynek valamennyi ajtaján egyszerre tódulnak ki s be a szomjas vagy már szomjukat oltott zarándokok. Ahogy az ember e harsány és érdes hangokat, a néma csillagok alatt nyugtalanul zajgó sokaság lármáját hallgatja, ahogy érzékszerveit mindinkább eltelítik a kellemetlen fizikai ingerek, az átható bűz, az ápolatlan testek szaga, a nap-nap utáni létharctól elgyötört csőcselék folytonos tülekedése, egyre baljósabb komorsággal támad fel benne a kérdés: vajon mi értelme, célja vagy haszna lehet e nyomorúságos tömeglétnek, s vajon mivel is kecsegtethet az a fejlődés, melynek során az individuum Isten és ember szemében tökéletesen elveszti minden jelentőségét. Az első benyomás tehát mindenestől taszító, íme az élet, mely látványos módon megfosztatott minden szépségtől. Hisz a lét - bármi örömöt is rejtsen egyébként itt mindegyre csupaszürke utcák csupaszürke embereinek elviselhetetlen monotóniájaként tárul elénk, ami egy ponton túl idegborzolóan, már-már személyes inzultusként hat a járókelőre. Ha valamely magas épület tetejéről mint afféle „égi tornácról" alátekintünk ezen ijesztően szapora nagyvárosi nyomorúságra, mely mérföldek végtelennek tűnő során át a korunkra összezsúfolódott emberiség képét tárja elénk, úgy minden korábbinál jobban megértjük, mit is jelent voltaképp „London átka" - azé a Londoné, amely „a világegyetem kicsinyített másaként az egyéni szenvedéssel mitsem törődve, ajzottan siet önnön kifürkészhetetlen céljai felé". Hisz látszólag afféle lények élnek itt, kik még a bűnözők „erényeit": a leleményességet, a kifinomultságot és az egyéni vállalkozókedvet is nélkülözik, slampos, egykedvű, a szakadatlan létharcban dőrén felemésztődő tömegemberek, kik e mérhetetlen sokaságban - mint számukra egyedül lehetséges életközegben - nyom nélkül elenyésznek. Az emberi sors örök dilemmáját a valóság, ím, még kegyetlenebbül fogalmazza újra. Hiszen ha múlt és jövő nem számít, ha a halál úgyis „lezár majd mindent", úgy a megfoghatatlan életerőn kívül