A város alatt - Budapesti Negyed 5. (1994. ősz)

MÉLYBEN (függelék) - SALI EMIL Budapest közműrendszerei

1940-ben még mindössze 40 volt. 1943-ban kísérleti jelleggel összehangolták a jelzőlámpákat a Szent István körúton. Az 1960-as évekig a jelzőlámpás csomópontok száma alig változott ( 1969-ben 55 üzemelt), de az elkövetkező években a fokozódó motorizációt dinamikus ütemben követte számuk gyarapodása (1975-ben 168, 1985-ben 450). Jelenleg a fővárosban kb. 600 jelzőlámpás csomópont van, s ezek többsége kábeles kapcsolatban áll a Szabó Ervin téri forgalomirányító központ számítógépes rendszerével, amely az 1980-as évek közepétől működik. 1992-ben adták át az Észak-budapesti alközpontot az Árpád hídnál, így a két központ együttesen több száz csomópont automatizált rendszerének vezérlését ill. szabályozását végzi, egyúttal bármiféle meghibásodást is azonnal jelez. A közúti forgalomirányítás és -szabályozás föld alatti (kábeles) vezetékrendszerének pontos hosszáról nem sikerült adatot szerezni, de becslések szerint megközelítheti az 500 km-t. Kábeltévé-rendszerek A kábeltelevízió-rendszerek (KTV) kialakítása előtt már az 1960-as években - főleg lakótelepeken - ún. kis közösségi (KKVR), közösségi (KVR) és nagy közösségi vevőantennarendszerek (NKVR) jöttek létre. Egy vagy több épület illetve épületcsoport részére közös vevőantenna létesült, s a rádió- és televízió-műsorjeleket kábelen juttatták el a lakásokba. A közösségi vevőantenna-rendszerek részbeni felhasználásával és továbbfejlesztésével alakultak ki a kábeltelevízió-rendszerek, amelyek alapszolgáltatása a földfelszíni és/vagy műholdas adásokból származó rádió- és televízió műsorok (1987-től), helyi műsorok (1983-tól), vagy távközlési összeköttetésen érkező műsorok vétele és szétosztása. A rendszerek általában lakótelepi vagy kerületi kiterjedésűek, a műsor- és jeltovábbítást közterületen (épületek között) föld alatti kábel vagy légvezeték biztosítja. A föld alatti kábel haladhat önálló nyomvonalon (esetenként védőcsőben) vagy távközlési alépítményben. Pontos adat hiányában csak becsülni lehet, hogy a föld alatti kábelhálózat hossza Budapesten már közelíthet az 1000 km-hez, s a lakásszámra vetített ellátottság feltehetőleg meghaladja a 60-70%-ot. Telefonhírmondó Puskás Tivadar találmányának, a telefonhírmondónak (a rádió ősének) az volt a lényege, hogy egy központi helyen felszerelt mikrofonba jutó hangokat azzal vezetékes összeköttetésben lévő helyekre tudott továbbítani. A telefonhírmondó gyakorlati kivitelezése 1893-ban kezdődött, központja a Magyar utcában volt. Puskás Tivadar találmányát beszélő újságnak szánta, ezért engedélyezéskor előírták, hogy köteles felelős üzletvezetőt alkalmazni, aki az egész üzemért vállalja a felelősséget. A telefonhírmondón közlendő híreket előre le kellett jegyezni, s azokat az üzletvezetőnek és a „kimondónak" alá kellett írnia. Az aláírt lapokat a budapesti királyi ügyészségre és a budapesti rendőrség főkapitányához naponként háromszor, míg az érdekelt minisztériumokhoz a leadást követő napon be kellett küldeni. A kezdeti időszakban csak a távbeszélő előfizetők vehették igénybe a szolgáltatást, később viszont önálló légvezetékes hálózatot építettek ki. A telefonhírmondónak 1895-ben közel 5000, 1900-ban 6437 előfizetője volt. A híreken és tőzsdei árfolyamokon kívül hangversenyeket és felolvasásokat is közvetítettek, 1896-tól pedig sor került az Operaház és a Népszínház műsorának adására is. Az I. világháború után a telefonhírmondó berendezései majdnem teljesen tönkrementek, s a tulajdonos a helyreállítás költségeit nem tudta finanszírozni. Előbb bérbeadta, majd eladta részvényeit a Magyar Távirati Iroda Rt-nek, amely 1922-ben megkezdte a javítási munkálatokat. 1923 telén egy nagy hóesés következtében a légvezetékes hálózat nagy része megsé-