A város alatt - Budapesti Negyed 5. (1994. ősz)
PERIFÉRIÁN - DIÓSI ÁGNES Hol lesz majd lakóhelyük?
Azok az évtizedek, amikor a válságos helyzetű családok szociális ellátásának egyetlen módja volt ismeretes: a gyermek kiemelése a családból, súlyosan éreztetik hatásukat az intézetekben felnőtt emberek sorsában. Ne gondoljunk itt most szörnyűségekre. Csak a barátságos, jól felszerelt, a családi otthonoknál sokkalta komfortosabb nevelőotthonokat képzeljük el, amelyek mégis a kitaszítottság stigmájával jelölték meg a bennük felnövőket. Más-más helyeken töltötték csecsemőkorukat, óvodás éveiket, iskoláskorukat, ifjúságuk idejét. Ez a rendszer a testvéreket is elszakította egymástól. Időről időre el kellett válniuk megszokott nevelőiktől. Egyazon időben is több nevelő vette körül őket. De mindig hiányzott az az egyetlen, akinek a szeretetére mint a kősziklára építhetnek. Az érzelmi biztonság hiánya visszavetette szellemi fejlődésüket, személyiségzavarokat okozott. Hozzászámítva ehhez hátrányos környezetből való származásukat, emberi minőségükben leértékelődtek, lehetőségeik szűkösen behatárolódtak. Kivételes tehetség birtokában fejleszthették csak ki adottságaikat, de minden bizonnyal elkallódott számos kivételes tehetség is. Általában meg se kérdezték őket, hogy mik szeretnének lenni, mert az nem volt kérdés. Ha egyáltalán eljutottak odáig, hogy szakképzésük számításba jöhetett, azokra a szakmákra képezték ki őket, amelyekre szerencsésebb kortársaik nem jelentkeztek kellő számban. Napjainkban ezek a szakmák veszteséges iparágakhoz, felbomló vállalatokhoz kötődnek. Bennük pedig nem fejlődött ki a készség a váltásra, mert azt szokták meg, hogy mindig helyettük gondolkodnak és határoznak. Nagykorúvá válva a legritkább esetben mehettek haza, mert az a környezet, ahonnan egykor intézetbe kerültek, azóta még jobban lepusztult. (Gyermekeiktől megfosztva, már semmi sem tartotta vissza ezeket a szociálisan ellehetetlenült embereket a teljes erkölcsi széthullástól.) Sokuk otthona lett a munkásszálló, s ez a lakhatás is megszűnt a munkaalkalom elmúltával. A hajléktalanokkal foglalkozó számos intézmény sorában a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet Utcai Gondozó Szolgálata is kialakította sajátos profilját működésének három éve alatt: tevékenysége zömmel a volt állami gondozottakra irányul. A munkát az intézeti gyám feladatkörét ellátó igazgatóhelyettes kezdeményezte - felelősséget érezve azok iránt is, akik nem az ő gyámsága alatt nőttek fel. Munkatársai a feladatra elhivatott emberek. Van közöttük, aki szerzetesi elszánással tette fel rá az életét; magánéletét, otthonát is beleértve. Van, aki tudja magáról, hogy ezt hosszú távon nem fogja bírni. S van, aki józan mérlegeléssel szabja meg magának a beleérzés határát, kellő távolságtartással kondicionálja magát arra, hogy sokáig csinálhassa, mert szereti ezt a munkát. Nincsenek világot megforgató ambícióik, világosan látják - mert nem lehet nem látni - törekvéseik
