Kultúrák találkozása - Budapesti Negyed 4. (1994. nyár)

LÁTOGATÓK - FREDERICK PALMER BUDA ÉS PEST

sőt hat sor is van. A parkon kívül hiába keresel öreg vagy megcsonkított fát; de még ott sem találni száradó vagy elsárgult levelűt, lévén, hogy olyan tudományos gonddal ápolják őket, mintha hervadó életük értékesebb lenne egy fiatal erdőnél. A gyökereiket érő állandó zuhanynak köszönhetően úgy zöldell mindahány, mint a patakparti fűzfa. Mindegyik ifjúsága teljében van, mint az újonc katona és mind hadteste és egysége gondosan kiválasztott egyenruháját viseli. Az ember azon tűnődik, vajon ez a zöldszerető nép nem alakított-e Favédő Ligát, és nem aprítják-e kegyelemből tűzifává nyomban a száradó, lombjavesztett fát. Ha így lenne is, a megürült helyet még éjszaka betöltik, s reggelre nincs híja a sornak. Az európai, bürokratikus rendszerben, ahol mindenki egyforma ebédlőben ül, vajon miért kellene, hogy egy fának bütykök és forradások személyiséget kölcsönözzenek, amik által felismerhetjük és évről évre való változását figyelemmel kísérhetjük? Ahol két utca keresztezi egymást, valóban bárhol, ahol bárminemű ürügy akad rá, ott egy kis park, amit aggályos gondossággal áztat a locsolóember. Megszállottságukban határozottan van rendszer, ugyanis még sosem láttam, hogy a Duna felszínét próbálták volna megmosni. A kis mézeskalácskunyhó a körút egyik parkjának fái alatt nem virágáruskioszk, mint azt első pillantásra gondolnánk, hanem a földalatti vasút megállója. Jó érzés tudni, hogy a tisztaság a nagy, központi piacra is kiterjed, ahová az államvasutak államilag szabályozott rend szerint szállítják az élelmiszert a városnak. A vaskos kofák úgy állítják fel ernyőiket a kövezeten, hogy helyet hagynak a rendszeresen járó locsolókocsinak. Nehéz tudomásul venni, hogy nincs mindig nyár Budapesten, és a bennszülöttekkel való őszinte együttérzés nyilall az emberbe arra a gondolatra, hogy a víz okvetlenül megfagy, s nem lehet egész évben locsolni. Szigorú a tél és kegyetlen szelek fújnak. Minden kávéház hónapokra be kell hogy csukja a teraszra vezető kapuit. Annak az európai paternalizmusnak, amely rendszerint kijelöli a városok helyét, megtervezi utcáit, fölépíti házait - ahogy a németek cselekedték Csiaocsouban és az oroszok Dalnyijban -, majd betelepítik az embereket olyan módszerességgel, amivel irodát szokás berendezni, megvannak a maga előnyei, és ezek még megnövekednek azok között a népek között, melyek olyannyira az utcán élnek, hogy a közügyek ugyanolyan jelentőséggel bírnak számukra, mint egy amerikai számára az otthona. Ráadásul, hazájának történelme politikust farag minden magyarból, ahogy bizonyosan azzá lesz minden ír és lengyel is. Nincs település, melynek külleme jobban kifejezné lakói természetét. Kettős német nyomás alatt lévén, ha durva párhuzamokat vonunk, Pest jobban hasonlít Bécsre, mint bármely másik fővárosra. Ám aki udvarias akar lenni, nem mond ilyen bókot egy magyar-