Kultúrák találkozása - Budapesti Negyed 4. (1994. nyár)

EGYÜTTÉLŐK - KLEIN RUDOLF Keresztények számára már érthető, zsidók számára még emészthető

tér felfelé irányultságát is. A stílus a korszellem építészeti megtestesülése, mely értelemszerűen nemcsak a nyelv szintjén manifesztálódik, hanem a térkoncepcióban is. A tér pedig az építészet legmetafizikusabb eleme, mely szakrális objektumoknál hatványozott jelentőséggel bír. Hogy miért nem beszélek stílusról a zsinagógák kapcsán? Főképp azért, mert a hagyományosan értelmezett keresztény stílusokkal nem lehet a zsinagógákat pontosan körülírni. Nem lehet főképp azért, mert a zsinagógák „stílusa" alapvetően kétutas, azaz a keresztény építészetből megszokott építészeti nyelv és stílus páros összetevői gyakran külön utakon járnak. Ha például egy gótikus zsinagógát veszünk szemügyre, azt kell tapasztalnunk, hogy az nem teljesen gótikus, azaz az anyagi, tapintható stíluselemek valóban gótikusak, de a tér nem az. Az rendszerint közel központi és nem égbetörő. Ezért szerencsésebb a zsinagógáknál külön-külön építészeti nyelvről, illetve térről beszélni. Szerencsés továbbá azért is, mert a nyelv egy tartalom közvetítésére alkalmas közeg, de nem maga a tartalom. A tartalom a tér, mely szakrális objektum esetében a funkcionális elrendezés, azaz a liturgia révén, de a már említett térmetafizikai összetevők segítségével is vallásfilozófiái, illetve világnézeti elemeket közvetít.) Ennek az eljárásnak a helyessége igencsak vitatható, mert az ősi Szentély funkciója gyökeresen eltérő volt egy a zsidó hagyománytól eltávolodott XIX. századi fővárosi zsinagógáétól, melybe leginkább csak a fő ünnepekre gyülekeztek a bécsi izraeliták, hogy részt vegyenek az orgonamuzsikával és énekkarral barokkosított zsidó szertartásban, melyből tapintatosan kiiktattak mindent, ami a „keresztény testvérekben" megingatta volna a zsidók akkulturáltságába és lojalitásába vetett hitet. A jeruzsálemi templomba ugyanis a hívek nem mehettek be, alig volt belső tere, hiszen falai rendkívül vastagok voltak, szerepük az volt, hogy őrizzék a Szentek Szentjét. A hívek kint gyülekeztek, tehát az épület művészi kifejezés szempontjából külsőre volt orientált. Ezzel szemben a XIX. századi „Judentempel" valójában zsinagóga funkciójú volt, azaz a gyülekezés célját szolgálta, azzal, hogy kifelé, a keresztény környezet felé immár nem annyira az Úr, mint inkább kiválasztott népe asszimilált egyedeinek nagyságát hirdette. Úgy tűnik, hogy Förster, a liberális nézeteket valló keresztény, őszintén munkálkodott azon, hogy zsidó testvérei számára hitüknek megfelelő istenházát hozzon létre. Közben azonban átsiklott azon ellentmondás fölött, mely a Jeruzsálemi Templom zsidó jelentése és az ő interpretációja között feszül. De még ez is megbocsátható lenne - hiszen a zsidó reformátorok is szembehelyezkedtek az ősi princípiumokkal, csak azt nem faragták kőbe -, és Förstert komolyan is lehetne venni, ha a bécsi templommal egy időben épült pesti hatalmas zsinagógánál nem tekintett volna el saját ikonográfiájától és meghirdetett elveitől. Förster azonban Budapesten az ősi Szentély imitációja helyett egy romantikus vidéki plébániatemplom tömegképét ültette át sajátos keleties stílusába. Talán a legkirívóbb az általa is említett Jákin és Boáz esete. Ez a szimbolikus jelentéssel rendelkező két oszlop a Jeruzsálemi