Kultúrák találkozása - Budapesti Negyed 4. (1994. nyár)
EGYÜTTÉLŐK - KLEIN RUDOLF Keresztények számára már érthető, zsidók számára még emészthető
manyelv, vagy ahogy akkor fogalmaztak, a stílus kérdése. Hogy miért nem beszéltek korábban a zsinagógák „stílusáról"? Azért, mert ez a probléma nem létezett. A zsinagóga nem volt manifesztumjellegű épület, hanem pusztán a gyülekezést szolgáló imaház, azaz a közösség „magánélete" határozta csak meg, illetve néhány megkötés a befogadó társadalom részéről. (A torony tilalma, az utcavonal mögötti építés szabálya, stb.) A zsinagóga stílusa tehát - a legtermészetesebb módon, pusztán praktikus okokból - átvette a környezet stílusát, hiszen jobbára ugyanazok a mesteremberek építették a zsidók imaházait, mint a keresztény templomokat, természetesen a rabbik tanácsai alapján. A programot pedig több évszázados kodifikáció szolgáltatta, amelyben minden világos és magától értetődő volt. A megváltozott körülmények között ez az út már járhatatlanná vált, és be kellett hozni a keresztény építészettel szembeni „lemaradást". Sebtében - mindössze néhány évtized alatt - ki kellett dolgozni egy, a keresztény környezet számára érthető, de a zsidók számára is emészthető architektonikus programot. E program felölelte mind a térkoncepció, mind a formanyelv kérdését. De míg a térkoncepció többé-kevésbé levezethető volt a liturgiából, azaz annak változásait követte, a formanyelv több fejfájást okozott. Többek között azért is, mert arra volt hivatva, hogy identitást adjon az épületnek. Mivel erre a 9. Akkortájt a stílus fogalma nem ölelte fel a térkoncepciót. 10. Ennek már volt némi hagyománya a közép-európai építészetben, ahol kis törökös épületecskéket állítottak fel egyes kastélyok kertjeiben. Angliában John Nash brightoni Royal Pavilonja révén kezdett a keleties stílus meghonosodni, de rendszerint csak kisebb jelentőségű épületeknél. Volt azonban valami lekicsinylő óbban az érvelésben, XIX. században kodifikált normák nem voltak, lázas keresés vette kezdetét; a romantika és később az eklektika szellemében az építészettörténet tárházában vélték a megoldást fellelni. Úgy gondolták, hogy mivel a zsidó keleti nép, az orientális építészet elemeit kell alkalmazni. 10 Ez az akkortájt másodrangú építészeti nyelv megfelelt az olyan másodrangúnak tartott feladatoknak, mint egy zsinagóga. Ehhez társultak még olyan, akkor még nem teljesen szalonképes elemek, mint a fémszerkezet, amivel ezek az épületek akaratlanul is avantgárddá váltak. Az új stílusban persze benne volt még sok más is, mint például Európa megnyílása a gyarmatok, a Kelet felé és annak leigázása - tehát valamiféle világbirodalmi törekvés -, és az ezzel kapcsolatos haladáseszme kiteljesedése, de helyet kapott itt egyfajta nosztalgia is a Kelet, az ezeregyéjszaka meséinek világa iránt. Paradox módon a zsidóság úgy integrálódott Európába - már ami az építészeti kifejezését illet-, hogy először kilépett belőle. A fentebb említett szellemben járt el a bécsi Ludwig Förster is, amikor a bécsi tempelgassei és a Dohány utcai templomát tervezte. Már volt némi tapasztalata a bizáncimór stílussal, melyet Theophil Hansennel „művelt" a Habsburg fővárosban. Förster azonban nemcsak a stílust illetően dolgozott ki követendő irányelveket: „... egy izraelita templom (...) legalább fő vomelyben a németek mintegy megajánlották a zsidóknak, „az arabokkal való rokonságuk révén" az úgynevezett mór stílust, mely természetesen nem volt mór, hanem mindenféle keleti hagyomány sajátságos keveréke: oszmán-török, mameluk-egyiptomi, spanyol-mór vagy akár távol-keleti.
