Kultúrák találkozása - Budapesti Negyed 4. (1994. nyár)

MEGSZÁLLÓK - DOKUMENTUM Sorsforduló (szerkesztette: Karsai Elek és Somlyai Magda)

éppoly hiábavaló, mint amilyen bűnös, nemzetellenes cselekedet, sorsunkra biz bennünket. Ennek a sorsnak nem szabad másnak lennie, mint annak, ami történelmünkből következik: korszerű megvalósítása Kossuth kezdeményének, Petőfi álmának, amelynek első villanásai ott lobbantak fel már a középkor, a reformáció és az ellenformáció korának legnagyobb magyar uralkodói és államférfiai szívében is: az emberi jogaihoz juttatott nép, a demokratikus Magyarország. „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért..." Ennek a nagy és sürgős átalakulásnak az előkészítéséből az iskola munkájának is ki kell vennie a maga részét. Különösen meg kell újhodnia történelmünk és irodalmunk tanításának. Tankönyveink általában véve a letűnt és letűnő régi rendszer feudális és kapitalista, illetőleg „fasiszta" szellemében vannak írva, ezért hiányaikat, téves beállításaikat a tanár és a tanító van hivatva az élő szó, a közvetlen ráhatás erejével - természetesen a növendékek fejlettségi fokához lelkiismeretesen és megfontoltan alkalmazkodva - pótolni, illetőleg helyesbíteni. Történelmünkben az eddiginél sokkal nagyobb figyelmet kell szentelni a szociális gondolat erőfeszítéseinek, a népi erők mozgalmának. Kossuthot épp úgy végleg meg kell szabadítani a demagógia vádjától, mint Adyt a rossz magyarság, a merő destrukció bélyegétől. Rá kell mutatnunk Ady váteszi lelkének iszonyatosan beteljesült jövőbelátásaira. Az eddiginél jóval több figyelmet kell szentelnünk az Ady nyomán felnőtt írónemzedékeknek is, amelyek egészen magasrendű művészi értékeiken át mind a demokratikus átalakulásnak, a népi gondolatnak voltak szószólói. A régibb magyar irodalom örök értékeinek változatlan kultusza mellett onnan is fel kell ragyogtatni minden olyan eddig kevésbé méltányolt nevet, amelyeknek viselői, kezdve a kódexirókon s a protestáns prédikátorokon Bacsányiig, Vajdáig és Tolnai Lajosig a szociális Magyarországért, a demokrata eszményekért küzdöttek. Ezeknek az íróknak méltó tárgyalásából derül majd ki, hogy amit most akarunk építeni, az a valódi magyar hagyomány: az a méltóbb, emberibb, gyökeresebben magyar és krisztusibb. Történelmünk és irodalmunk tanítása közben, de egyébként is különösen óvakodni kell az 1920-1940 közti üres, felszínes és nem is mindig jóhiszemű irredenta-ideológia felújításától, akár csak megszokott szólamok vagy nekibúsult célzások alakjában is. Ez az ideológia a most összeomló magyar rendszerrel együtt megérdemelten elbukott. A „("sonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország" istenkáromláshoz közel járó pedagógiai tévelyéért méltán bűnhődünk. A magyarság jogos igényeinek érvényesítésére a békekötés előtt és után az eddigitől teljesen eltérő utat kell keresnünk, amely nem fantomokon, hanem realitá-