Kultúrák találkozása - Budapesti Negyed 4. (1994. nyár)

MEGSZÁLLÓK - SPIRA GYÖRGY Haynau bemutatkozása

nemcsak ismert zsidó pénzváltók, hanem névtelen pesti kofák is -, akikről bebizonyosodik, hogy a Kossuth-bankókban továbbra sem átallották törvényes fizetőeszközöket látni. Mivel azonban a pestiek nagy többsége nem próbál ujjat húzni az ellenforradalmi hatóságokkal, a megszállók uruk, Ferenc József tiszteletére már július 22-én bemutathatják az első égőáldozatot. Ezen a szép vasárnapon tehát a kivezényelt katonai alakulatok már délután hatkor körülzárják az Újvásártér egy részét, s a kör közepén fatuskókat halmoznak fel, majd az addig begyűjtött Kossuth-bankók kötegeit négy városi tisztviselő jelenlétében rádobálják a farakásra, s azután a bámészkodó tömeg okulására hét óra tájt meggyújtják a máglyát, amikor pedig hamvába hal a tűz, még vízzel is leöntik a maradék parazsat, s ennek megtörténte után - mint kik fényes győzelmet arattak a rebellisek fölött - diadalmasan elvonulnak. Mire a közönség soraiból többen rávetik magukat a pernyére, s kikaparják belőle a tűz által megkímélt fél- és negyedbankókat, hogy legalább ennyi kézzel fogható emlékük maradjon a Pesten ekkor már csak a szívekben élő forradalomról. Közben pedig megkezdődik a hivatalos és a hivatalosnak éppenséggel nem minősíthető rekvirálás is, amelynek csak egyik mozzanata a háztulajdonosokra kivetett fehér- és ágyneműsarc. Hiszen a városi hatóságoknak naponta 200 ezer kenyeret kell szállítaniuk a császáriak és az oroszok részére, de szállítaniuk kell két nap alatt ezer bécsi mázsa

5 szalmát is, végül pedig 3500 pár bakancs előállításával kell segíteniök a 5.1 bécsi mázsa = 56,12 kilogramm. császári hadsereget. A magánosok meg tehetetlenül kénytelenek tűrni, hogy a császár katonái a város határában húzódó földekről zsákszám hordják el a termést, s egymás után törik fel és fosztják ki a házakat, mintha a magyar fővárosban nem legfőbb haduruk birtokát, hanem valamely ellenséges ország egyik meghódított települését látnák. A legfőbb fosztogató mindazonáltal maga a császári hadak főparancsnoka, Haynau táborszernagy. Az ő legfőbb áldozatai pedig a zsidók, akiknek az egyenjogúságát a Szegedre menekült országgyűlés épp készül törvénybe iktatni, olyan - Szemere Bertalantól származó - indokolással, hogy „alig van népfaj, mely a zsidókat hűségben és munkásságban nemzeti háborúnk körül felülhaladná". Haynau ugyanis - Szemere véleményével egybecsengően - azt vallja, hogy a zsidók közössége „gyalázatos és törvényellenes magaviseletet nem csak általában, de különösen a lázadóknak törvényes császár és királyuk ellen nyújtott kedvezmények által (...) világosan tanúsított". (Amit azután az övénél nagyobb helyismerettel bíró Koller polgármester úr is megerősít, mondván, hogy „az itteni zsidók nagy többsége mindvégig (...) a pártütés ügyével rokonszenvezett; így legnagyobbrészt zsidók voltak azok a szállítók, akik a rebellis sereg szükségleteit (...) fedezték, [akik] magukat felhasználtatták spiónoknak" is, „akik ennek a külfölddel való öszszeköttetését fenntartották, [akik] egyszóval mindenhez segédkezet nyújtottak, ami javára vált a forradalomnak, s - mi több templomukban" a trónfosztás megünnep-