Kultuszok és kultuszhelyek - Budapesti Negyed 3. (1994. tavasz)

MÁRTÍRIUM - MIHANCSIK ZSÓFIA interjúi Nagy Imre temetése és az 56-os emlékmű születése RAJK LÁSZLÓVAL és J0VÁN0VICS GYÖRGGYEL

szó, ahol valóban a halál a legfontosabb, s ahol valóban a megölt embereknek kell méltóságot szolgáltatni. Minden embert eltemetnek, minden embernek van sírja. Itt egy sírt kellett teremteni azoknak, akiktől sokszorosan megvonták a szeretetet, hisz negyven évig eldugták a sírjukat. Ez méltatlan. A halott embernek jár, hogy a hozzátartozója rá gondolhasson, amikor oda megy, ahol ő bent van két méterre a föld alatt. Nem lehet őt meg nem történtnek tekinteni. Az ember halála és a holtteste, akár eltemetik, akár elhamvasztják és a tengerbe szórják, minden egyes esetben meg van különböztetve a történelemben, holott már százmilliárdok éltek a földön. Ettől a négyszáz embertől ezt vették el. Én például azt, hogy ezeknek a holttesteknek szeretet-negatívumuk van úgy tudtam pótolni, hogy rájöttem: a gyászt nem túlhangsúlyozni kell, mint a XIX. századi emlékművek teszik, a heroikus bánat formalista, elcsépelt, giccses kifejezésével, a vér, a könny és a fekete szín túlhangsúlyozásával. Hanem venni kell egy pontot a térben - és egy pont olyan az 5300 m

2-ben, mint egy gombostű ezen a szőnyegen itt -, ahol a fekete olyan intenzív lesz, hogy ha a pilóták felrepülnek és elindulnak a világba szerteszét Ferihegyről, a szemüket kiszúrja az a fekete pont. És örökre jelzi a bukást, a tragédiát és a halált. Azon túl viszont minden kivilágosodik. Minden mint egy óriási, hatalmas gyolcs, mint egy szeretet-pótlék vagy egy tömény szeretetkonzerv próbálja ezeket a szerencsétlen sírokat éppen a tisztasággal, éppen a világos színnel megvigasztalni. Én három évig egy tömegsírban dolgoztam, az volt a munkahelyem. És nem volt szabad sablont létrehoznom, mivel 56 tökéletesen egyedi. A világ semelyik forradalmához nem hasonlít: egy furcsa csoda történt október 23án. És ennek a megölését, meg az emberekét, akik csinálták, csakis újszerű gondolattal szabad kifejezni. Ezért kellett olyan rítust kitalálnom, hogy úgy menjenek a sírhoz és úgy tegyék le a koszorút, ahogy a világon még sohasem tették le. Mert a művészetnek van ilyen hatalma. Úgy gondoltam, nekem egy ilyen esztétikai törvény megalkotása a feladatom, tehát egyedi mű létrehozása. Csak ez illik hozzájuk. Új rítust kell teremtenem: az ő sírjukhoz csak másként szabad menni. Nemcsak azért, mert ezek az emberek nagy tiszteletet érdemelnek - még akkor is, ha van nagyobb hőstett a világon, még akkor is, ha volt ennél nagyobb forradalom a világon, de hát én ebben vettem részt, ott voltam, láttam, ez tette tönkre és ez tölti ki az életemet -, hanem azért is, mert egyedi.