Kultuszok és kultuszhelyek - Budapesti Negyed 3. (1994. tavasz)

A KOLLEKTIVIZMUS BŰVKÖRÉBEN - SZŰCS GYÖRGY A „zsarnokság" szoborparkja

formaadást követő emlékművét, amely nem kívánt a már századfordulón is kritizált, teátrális emlékművek sorába tartozni. Nem sokkal később az ún. nemzeti értékek primátusát valló társadalmi csoportok székelykaput emeltek a szerintük nem eléggé konkrét szobormű ellensúlyozására. S ezáltal kialakult egy újfajta megkülönböztetés: a „mi" szobrunk, a „ti" szobrotok.' Az „átkos" korszakot átvészelő emlékművek visszatérhetnek helyszíneikre (Pl. Halbig Immaculata-oszlopa a Rókus kápolna elé, 1991): a lehetőségekhez képest látvány-rekonstrukció zajlik. A történelmi lyukak „befoltozásának" napi gyakorlata, hogy a legkülönfélébb eszmék képviselőinek emléktábláit avatják fel szinte egyidőben. (Pl. 1991-ben IV. Károlyét fia leplezte le Budaőrsön, Nagy Imréét pedig Antall József, Mécs Imre és Fodor Gábor az egykori Bolgár Elek téren.) Az 1989-es esztendő az elmúlt négy évtizedjelképes búcsúztatása volt: júniusban lezajlott Nagy Imre újratemetése, júliusban pedig maghalt a rendszer névadója, Kádár János. A következő évben megtörtént a szovjet csapatok magyarországi kivonulása, s immár semmi nem akadályozta a régóta vágyott önrendelkezési jog életbelépését. A vizuális környezet meghatározó elemeit, az örökkévalóság emlékműveinek sorsát is rendezni kellett. 1990 körül több ötlet látott napvilágot, melyekből végül kikristályosodott a szoborpark ötlete. A békéscsabai Fidesz javasolta, hogy a város mellett létesítsenek a Lenin-szob7. A jelképek változásához: Szűcs György: Sickle Amnesia. The New Hungarian Quaterly. No. 123.1991. Autumn. 68-76. old. roknak skanzent, amely a turistáknak akár világkiállítási látványosságul is szolgálna. A Recski Szövetség sajátos mementót gondolt ki: az egykori munkatelepen helyezzék el a lebontott Lenin-szobrokat, felszabadulási emlékműveket. Hasonló, bár inkább panoptikum-jellegű gondolatot tulajdonítanak Szörényi László irodalomtörténesznek. Feléledt egy „minden eladó" hangulat, s a vidám budapesti „rendszerzáró házibuli" (1990 február), a szegedi „szocreál bál" (1990. november 7.) ellenére többen úgy érezték, hogy nincs valódi aktivitásra lehetőség, ezért pszeudó-cselekvéseket kell teremteni. Számos olyan szobrot döntöttek le, amelyek pár nap múlva úgyis elszállításra kerültek volna. A fáradságos munkával rombolók talán jogos indulataik mögött azt érezhették, hogy tettükkel értékálló politikai tőkét kovácsolnak maguknak. Bármennyire is kimunkált koreográfia szerint zajlottak ezek a „politikai happeningek", az első benyomás, amely a higgadtabb szemlélőben kialakult, valamiféle epigonizmus érzése volt. Kicsit illetlenül eszünkbe juthat Marx sokat idézett tézise: „Valamennyi holt nemzedék hagyománya lidércnyomásként nehezedik az élők agyára. És éppen amikor azzal látszanak foglalkozni, hogy magukat és a dolgokat átalakítsák, hogy valami még soha nem voltat teremtsenek, éppen az ilyen forradalmi válság-korszakokban idézik fel aggodalmasan a maguk szolgálatára a múlt szellemeit, kölcsönveszik neveiket, harci jelszavaikat, jelmezeiket, hogy ebben az ősi, tiszteletre8. A szoborpark történetének alapszövegeiből tallóz: Boros Géza: A Lenin-kertektől a Tanú térig. Kritika. 1993.8. sz. 11-13. old.