Kultuszok és kultuszhelyek - Budapesti Negyed 3. (1994. tavasz)

A KOLLEKTIVIZMUS BŰVKÖRÉBEN - SZŰCS GYÖRGY A „zsarnokság" szoborparkja

héz valódi szobrászati problémát találni. A szobrot lebontották, nem érte meg a szoborparkba kerülést. Ugyanakkor a Népstadion környéki sportszobrok megszelídültek, s furcsa anakronizmusukkal - hiába van közöttük Tar István Gránátvetőkje (1955) vagy Várady Sándor Szuronyvívása (1958) - a ma is használt reprezentatív Népstadion kiegészítő stíluselemei, nem irritáló kordokumentumok. A 60-as, 70-es évektől a politikai tartalmú köztéri szobrok jó része valamilyen módon megpróbálta felhasználni a modern eljárásokat, s hangvételével frissebb szellemet sugározni. Kovács Péter az „előremenekülő" művek tárgyalásakor a „modernizált szocreál" kifejezést javasolja, amely átfogó értelemben talán vitatható, mégis bizonyos rejtettebb politikai üzenetet hordozó műcsoport elkülönítését teszi lehetővé. Ha eltekintünk attól, hogy a szigorú esztétikai megítélés gyakran kirekeszti a művészet területéről a direkt tézisszerű megnyilvánulásokat, jelesül a többszörösen klisé-jellegű köztéri szobrok zömét, mégsem tehetünk mást, mint műalkotásnak tekintve őket, megpróbáljuk helyüket megtalálni a legújabb kor közgondolkodásában. A „lejárt" szobrokkal való foglalkozás általában azért okoz gondot, mivel méreteikkel az épületek és a raktárakban könnyedén tárolható művek között helyezkednek el. A középületek propagandisztikus applikációk nélkül nem alkalmasak a különféle eszmék kifejezésére. Többnyire újabb korszakok eljöttével nem is merül fel azok eltüntetése (kivételek persze akadnak: Bastille, 1789). Az épületeken terpeszke6. Kovács Péter: A tegnap szobrai. (Bp. 1992). 70-71. old. dő díszítményeket, épületszobrászati elemeket, címereket, utcatáblákat viszonylag könnyű eltávolítani, s mivel sokszorosításnak tekinthetők, kizárólag dokumentatív célzattal egy elmúlt kor töredékeiként múzeumban tárolhatók. Sokkal nehezebb a helyzet a felépített - azaz építészeti résszel is rendelkező - köztéri szobor esetében. Ahhoz túlságosan nagy, hogy az eredeti helyén maradjon, de ahhoz is, hogy hatalmas raktárakban tárolják. Kézenfekvőnek látszik- s a történelmi példatárból kínálkozik is -, hogy lebontásuk utáni beolvasztásukkal haszontalanságuk gazdasági haszonná váljon. Itt azonban többféle szemlélet ütközik egymással. A radikalizmus képviselőinek csak egy a fontos, hogy a szobor tűnjön el felállítása helyszínéről, s ebben többnyire igyekeznek aktívan közreműködni. A másik oldalon érvelő racionalisták nem nyúlnának a szobrokhoz, mondván az idő semlegesíti a politikai hatást, s ezek is múltunk szerves részei. Az egyébként megfontolandó elmélet szerint a háborúk és revolúciók szabdalta ország fejlődése sohasem lesz organikus, ha a kötelező történelmi logikából most sem lépünk ki. Közöttük helyezkedik el egy kompromisszumra képes múzeumi szemlélet, amely a szobrok valamiféle megőrzése mellett szavaz, akár az eredeti, akár más helyszínen. A már tárgyalt gazdasági prakticizmust vallók a műtárgyak beolvasztása illetve eladása mellett voksolnak, néha annyi megengedéssel, hogy a befolyó pénz „valódi" alkotásokra költessék. Bizonyos szempontból a kilépés útja lehet az elsősorban avantgárd művészek körében