Kultuszok és kultuszhelyek - Budapesti Negyed 3. (1994. tavasz)

A KOLLEKTIVIZMUS BŰVKÖRÉBEN - SZŰCS GYÖRGY A „zsarnokság" szoborparkja

belesimulni látszottak az utcák, terek összképébe, hirtelen „megelevenednek", s a kezdeményezőbbek úgy érezhetik, hogy itt az ideje partizánharcot folytatni ellenük. A jelenségnek nemcsak „illusztrációs" szerepe van, azaz a történetírás által feltárt események színesítő adalékai lennének csupán, hanem egyre inkább nyilvánvaló, hogy a jelkép-értékű környezeti elemekhez fűződő viszony vizsgálata kultúrtörténeti, tömegpszichológiai szempontból is értékes konklúziókat eredményez. Nem véletlen, hogy a spanyol filozófus Ortega y Gasset is megjegyzi, „hogy több mint érdekes lenne a művészetben és a vallásban ismét és újra fellépő képrombolások kitörését a legnagyobb gonddal nyomon követni."

1 Az első világháború alatt Végh Gyuja kísérelt meg áttekintést adni a képrombolások történetéről. Közvetlen élményként élte meg azt az újsághírt, amely beszámolt a szentpétervári német követség kifosztásáról. „Néhány tucat munkás azon fáradozik, hogy az épület homlokzatát díszítő hatalmas bronze-szobrokat lefeszítse, ami sikerül is. Az egyik alak- Encke Eberhardt műve - nagy robajjal omlik alá az Izsák-térre, ezer darabra zúzódva. Mindez a katonaság és rendőrség jelenlétében megy végbe, előkelő nézőközönség tapsai közepette."

2 Ez az esemény látszólag távol esik a jelenkortól, ám fontos néhány gondolatot hangsúlyozni. Az ország korábbi stabil rendje megbomlik, egyik összetevője (itt az orosz-német barátság) hirtelen ellentétébe fordul, s a rendre felügyelő szervek 1. Ortega y Gasset: Az „emberi" kiesése a művészetből. In: Korunk feladata. (Bp. 1944). 194-195. old. immár nem érzik feladatuknak a rombolás, tehát a rend kikezdésének megakadályozását, hiszen a védendő objektum adott pillanatban érvényességét vesztette. Az új viselkedés éppen a „felesleges" ballaszt kiküszöbölését igényli, a rombolás pedig időlegesen beépül az új szisztémába. Az új rend hamar megtanulja a panem et circenses elvét, s azt is tudja, hogy könnyebb az utóbbit teljesíteni. A történelmi mechanizmus igen hasonlóan teremti meg és törli el a tárgyiasult szimbolikus jeleket, melyek nagy tömegben mindig a politikai hatalom legitimitásáról illetve ennek felbomlásáról szólnak. Bármeddig hátrálunk vissza az időben, nem tudjuk a kezdeteket feltárni. A rombolás gesztusa mindenképpen mágikus hatású, legyen az egy őskori rajzolat kitörlése, az egyiptomi fáraók cartouche-amak kivakarása vagy a görög cserépszavazás lefolyása. A példák végtelenek, de egészen korunkig nyomon követhető az a tény, hogy az ábrázolt és az ábrázolat gyakran összekeveredik, s az ikonnak szánt rontás a valódi személynek és az általa képviselt eszmének szól. A protestantizmus térhódítása után megszilárduló vallási elvet a képekhez fűződő viszony kettéosztotta. A protestantizmus tagadta a figurativitást, s emiatt is szükség volt arra, hogy az idolátriát, a bálványimádást elutasító katolikus egyház pontosan rögzítse az engedélyezett, s számára létfontosságú hit-terjesztő ábrázolások körét. „Mi okon és mi végre csinálunk képeket?" - teszi fel a kérdést Pázmány Péter. - Semmi esetre sem azért, 2. Végh Gyula: A képrombolók. Kultúrtörténeti tanulmány. (Bp. 1915). 7. old.