Kultuszok és kultuszhelyek - Budapesti Negyed 3. (1994. tavasz)

A SZELLEM TEMPLOMA - SŐTÉR ISTVÁN Fellegjárás (regényrészlet)

kudarcai után, mikor csüggedten fel készült adni minden küzdelmet és haza akart utazni, hirtelen, láthatatlan érintéstől pezsgő, friss kedvet érzett, hetyke dacot. Este volt, kiszökött az utcára, és anélkül, hogy a környéket ismerte volna, a legrövidebb utat választotta, mely a hegytetőre vezet. Körös-körül a kertekben a pázsitot öntözték, langyos zápor permetezett a virágokra, és a vízsugarak itt-ott átcsaptak a kerítésen, a járdát is jótékonyan végigseperték. Keskeny utakon, lépcsőkön kapaszkodott, melle elszorult a sietéstől; a kutyák megrohanták, a város füstje a kertekre feküdt, kesernyés volt most a levegő. Néhol tüzeket látott, megtörölte homlokát, mászott tovább, azt hitte, eltévedt, mikor hirtelen pazarló bőségben, egymás tetején új hegyeket látott, melyeknek pereme közelinek tűnt, csaknem ugrásnyinak - ám mikor felért, egész város látott közben, mezőket, sugárutakat, újabb hegyeket, templomokkal és bástyákkal, körös-körül tornyokat, fürdőt, kivilágított autóutakat, melyek eltűntek az erdőben. Odalenn sötét volt már: a katlan homálya fölé hajolt, honnét tompa zúgás, sejtelmes dorombolás szüremlett. Mihályt végtelen gőg fogta el (háta mögött mocsarak területek el, holt Duna-ág, gyárak és lankás dombok: Lágymányos!), és e színpadias helyen, e kísértő pillanatban fogadalmat tett, hogy meghódítja e várost - a maga módján! Még soká nézte a felszálló füstöt, és a házakra gondolt, az életekre, melyek közül az kitör; a növekvő ködben, a kormos tetők felett kigyúlt fényeket bámulta: irigyelte az életet és nyüzsgést, mely felett lebegnek, mindent meg akart próbálni, részesedni mindenben, ízlelni mindent, amit e város nyújthatott. Szegényen és tehetetlenül állt ott, közel és mégis oly távol mindentől, és konok daccal, összeszorított fogakkal tért haza. Szerénynek, sivárnak találta a Kollégiumot, lemondást önsanyargatást követelőnek: - Nem mondok le semmiről! - ismételte dühösen, mielőtt elaludt, és álmában nyugtalanul hányódott egész éjjel. (...) Sokan menekültek a reggel zsibbadása elől, mely fájóbb, alattomosabb volt ebben az épületben. A szétszórt takarók, sebtiben ledobált ruhák közt megalázóbb volt az ébredés, a levetett gallérok, gyűrt nyakkendők, rossz szagú ingek a tegnap bilincsei voltak, melyeket fel kellett venni ismét: hiába csorgott a víz a szomszéd mosdókban, hiába énekeltek a korán felkelők - nem boldogságból, hanem mert fájdalmukat csak ilyen üvöltésben tudták másokkal közölni -, sokan alattomban a takarók alá bújtak, féltek a nap szigorától, az újabb önsanyargatásoktól. Voltak, akik jó korán keltek, de nem merték észrevenni a piros fényt a folyosó kockáin, a keserű kávét kicsorduló könnyel nyelték, és szaladtak a könyvtárba, keresték tegnapi