Koncepció és vízió - Budapesti Negyed 2. (1993. ősz-tél)
KONCEPCIÓK - TOMSICS EMŐKE Az elsüllyedt Belváros
kedvesnek a fővárost, mert szép és fiatal. „A régi nagyvárosok, ahol sok a tradíció, ahol az életrendet egyformaságokhoz kötik a szokások százai, nem oly érdekesek, mint Budapest. Ezek a régi nagyvárosok ma olyanok, mint harminc esztendővel ezelőtt; harminc év múlva ismét csak olyanok lesznek, aminők ma. Azoknál ennyi idő már semmit se határoz. Budapest kiszámíthatatlan, s érdekes, mint minden rejtelmesség." (Ambrus Zoltán: Strófák Budapestről. A Hét 1902. II. köt. 823. o.) A századforduló Budapestje a jövő városa volt. A kortárs számára átmenet a kis Pest és a világváros között. „Az átalakulás korszakát éljük. Nekünk jutott az a szomorú szerep, hogy a régi korszakból átmenet gyanánt szolgáljunk a jövő századba, abba az időbe, amelyben minden intézmény, minden eszme, minden társadalmi probléma, minden vívmány és minden találmány átszűrődött, megállapodott kész egész lesz." (Salamon Ödön: Kocsin és gyalog. Bp. 1897.47. o.) Ez a magasba törő korszak, amely négy-öt emeletes házakat emelt, sugárutakat, körutakat alkotott, biztos öntudattal, a technikai fejlődésbe vetett törhetetlen hittel építette a mívelt, európai nagyvárost. Büszkék voltak Budapest amerikaias fejlődésére. Voltak persze kételkedők. Olyanok, akik azt gondolták, az Andrássy út széles aszfaltját az elkövetkező háromszáz év sem fogja megtölteni forgalommal; akik szürkeségnek látták a világvárosi tarkaságot; akik féltek attól, hogy kozmopolita világváros lesz a nemzeti fővárosból. A többség azonban a „magyar teremtő talentum" bizonyítékát látta Budapest szépülésében, növekedésében. Az új épületekkel, utcákkal az emberek lelkülete is átváltozott. Ahogy az omnibuszt felváltotta a villamos-közlekedés, a kis üzleteket az áruházak, a gázvilágítást a villanyvilágítás, úgy váltotta fel a lassú haladás biztonságát a szent rohanás kultusza, a nyugalomkeresést az izgalomkeresés, a merengő gyönyörködést a lázas szórakozás. Mulatóhelyek tömege épült, félezer kávéház tartotta nyitva kapuit éjjel-nappal. A századelő Budapestjén nem volt éjszaka. A villamoslámpák elűzték a sötétséget, a nyugalom és pihenés szimbólumát. „A fővárosi ember úgy él, mintha az élete célja az volna, hogy példával illusztrálja ezt az orvosi kérdést: - Miként lehet az emberi testet leghamarabb elnyűni?" (Gárdonyi Géza: Ceruzarajzok. Új Idők 1909. 84. o.) Megváltozott az emberek egymáshoz való viszonya is. Megnőtt a magánélet és a társadalmi élet közötti szakadék. A polgár életének egy részét bezárta otthonának falai közé és sokszor még csak nem is ismerte azt, akivel ezeken a falakon osztozott. „A régi jó koma- és sógorvilág megszűnt, ebben a városban már nincsenek jó szomszédok. Olyan nagyon összeszorult a népe, hogy az emberei eltávolodtak egymástól." (Gerő Ödön: Budapest. Bp. 1904. 8. o.) Budapest nagyon sokat nyert, de sokat vesztett is a világvárossá válással. Egyik vesztesége a régi belváros. A múltja, a hangulata.